Toplista helyett: Inspirációk és történetek 2025-ből

A KONTUR Magazin SZERKESZTŐSÉGÉnek ÉS SZERZŐInek Év végi visszatekintése

Az év vége mindig számvetésre hív: visszanézünk, mi maradt meg bennünk az elmúlt hónapokból, mely élmények, művek, találkozások vagy épp szavak formálták leginkább a gondolkodásunkat. A Kontur Magazin évzáró válogatása idén a népszerű toplisták formáját kölcsönzi, ám a megszokott rangsorlogika helyett személyes történetekre épít. Szerzőink és szerkesztőink öt kérdés mentén idézik fel az év számukra meghatározó pillanatait.

Köszönjük olvasóinknak, hogy idén is velünk tartottak. Jó olvasást kívánunk a Kontur szerzőinek év végi körkérdéséhez!

Az év leginspirálóbb képzőművészeti / irodalmi / zenei / színházi / filmes élménye
Pont az év elején fedeztem fel a Letterboxd-ot, és nemrég azt, hogy naplózhatom benne a filmeket, amiket láttam – ez nagyon meghatározta az idei filmfogyasztásomat. Talán épp ennek köszönhetően annyi szuper filmélményem volt idén, hogy nem is tudok választani. Amit most mégis kiemelnék: egy júniusi éjjelen láttam Murnau Nosferatuját óriáskivetítőn a Fiumei úti sírkertben, élő kórus zenei kíséretével – hátborzongató, libabőrözős élmény volt!

Az év leginspirálóbb nem művészeti élménye
Augusztusban részt vettem egy Vipassana meditációs elvonuláson: tíz nap néma csend, hajnali négy órás kelés, napi tíz óra meditáció, befelé figyelés; nincs telefon, a külső ingerek a teljes minimumon. Megrázóan felemelő élmény volt – napi több száz siker és kudarc, nehéz együttlét önmagammal. A végén mosoly, béke és szeretet. Ezt a mindennapokban nagyon nehezemre esik megtartani, úgyhogy most (épp a cikk megjelenésekor) ismétlek: ezúttal szolgálok egy tanfolyamon. 

A legnagyobb szakmai kihívásom / a kedvenc együttműködésem idén
Szakmai csúcsom idén Bak Imre pedagógiai tevékenységének kutatása volt. Ennek kapcsán jelent meg az első nyomtatott publikációm egy féléves kutatás eredményeként a Balkon 2025/5 számában. Ebben összeért minden, ami érdekel: művészetelméleti kutatás és konkrét művészetpedagógiai módszertan. Kedvenc együttműködésem pedig a Puhatoló térérzékeny gyakorlatok nevű művészetpedagógiai csoportunk Melykó Richárd intermédiaművésszel, amit munkahelyemen, a Kincskereső Iskolában rendszeresen tartunk. Idén először kivittük a nagyközönségnek is a Hengermalom projekt keretében – ez most épp pihen, de februártól újra nyomjuk!

A dolog, amit a legjobban vártam idén és a megvalósulása
Prága! Most szeptember óta itt lakom. Hivatalosan Erasmus félévemet töltöm az ELTE BTK művészettörténet szakának mesterképzésén. Prágába akkor lettem szerelmes, amikor egy Kisképzős (Képző- és Iparművészeti Szakgimnázium és Kollégium – a szerk.) osztálykiránduláson itt ért a tizennyolcadik születésnapom. Fantasztikus, hogy most minden nap járhatom a macskaköves utcáit és roboghatok a villamosokon. Kultúra szempontjából pedig verhetetlen, alig bírok választani a filmes, kortárs művészeti, kísérleti zenei, gasztro stb. fesztivál- és programválasztékból. Ennyi kulturális kikapcsolódást gimi óta nem tudtam megengedni magamnak. (És közben nemrég még nagynéni is lettem:))

Számomra az év szava
Mindenképpen a nádraží. Az első cseh szó, amit megtanultam: pályaudvart, vasútállomást jelent. A fő nádraží-n keresztül érkeztem be először Prágába, és itt is egy kisebb nádraží közelében lakom, minden nap hallom, ahogy bejelenti a megállót a villamos bemondója. Metaforikus jelentése is tetszik: Prága az első huzamosabb külföldi tartózkodásom, ez sok mindent elárul rólam. Szóval fontos állomás, amit – reméljük – egy csomó másik követ majd.

Az év leginspirálóbb képzőművészeti / irodalmi / zenei /színházi / filmes élménye 
Az idei évben próbáltam minél többet olvasni és talán irodalmi élmények voltak rám a legnagyobb hatással. Kiemelném Paul MurrayThe Bee Sting című ír családregényét, amelyben a történet a szereplők eltérő nézőpontja és hangneme szerint halad előre, hogy lassan előtűnjön egy traumatikus múlt és mindennek a jelenre való hatása. Most év végén elolvastam három-négy Annie Ernaux kisregényt és az Éveket. Főleg ezek a rövidebb, autobiografikus – ahogyan ő fogalmaz: autosociobiographical  – műveket tartom egészen zseniálisnak szikár stílusukkal és azzal, ahogyan a személyeset ötvözik a társadalmi érvényűvel. 

Az év egy jelentős részét Brüsszelben töltöttem, ahol a kulturális kínálat elég bőséges: különösen élveztem az ottani tavaszi fesztivál, azaz a Kunstenfestival programját, például Saodat Ismailova üzbég művész erdőben zajló filmes performanszát (Arslanbob: The Healing Forest), vagy Tienzuo Chen (Asian Dope Boys) két előadását.

Az év leginspirálóbb nem művészeti élménye
Talán a novemberi marokkói utazásunk volt rám a legnagyobb hatással, amelyre a barátommal mentem: mindketten életünkben először jártunk Észak-Afrikában és biztosak vagyunk benne, hogy még visszatérünk. Közhely, de lenyűgöztek a színek, a szagok, az ételek, a számtalan rendkívül aranyos kóbormacska, az ékszerek, az Atlasz-hegység, a Jardin Majorelle, a tetőteraszok, a souk (piac vagy bazár), a mentatea és a hamam (közfürdő). Ez által inspirálva néztük meg a marokkói sivatagban játszódó Sirāt (magyarul Tánc a sivatagban) című filmet, ami számomra az elmúlt évek legfelkavaróbb és legsokkolóbb filmélménye volt, de talán mégis inkább ajánlom, mint nem. 

A legnagyobb szakmai kihívásom / a kedvenc együttműködésem idén
Egyszerre volt kihívás és egyben nagyon jó együttműködés a Holding Space kiállítás rendezése idén tavasszal a bécsi Kunsthalle Exnergasséban, ami Szalipszki Judittal az idei első közös kurátori munkánk volt (még két másik követte, az Ink in Milk kiállítás jelenleg is látható a Trafó Galériában, egészen 2026. január 11-ig). A KEX csapatával igazán klassz volt együtt dolgozni és egy olyan kiállítást tudtunk létrehozni, amelyben számos korábbi érdeklődésünk, kutatási területünk találkozott: a kiindulópont és fő motívum a dúla praxisa köré épült. 

A dolog, amit a legjobban vártam idén és a megvalósulása
2021 és 2023 között jártam a University of Bergen Curatorial Practice elnevezésű mesterképzésére. Sajnos a képzés idén ősszel megszűnt, ezért júniusban a tanszék vezetője és egyben a program motorja, Anne Szefer Karlsen kurátor szervezett egy nagyszabású eseményt, amely egyszerre volt konferencia, találkozási lehetőség és közös együttlét. A Circuits of Experiences, Research and Knowledges három napon keresztül zajlott Norvégiában, Bergen városában, számos inspiráló előadással, workshoppal, performansszal, alumni hallgatók és meghívott kurátorok, művészek, kutatók előadásában. Nagyon megtisztelő volt, hogy Anne Beate Hovind norvég kurátorral mi tartottuk a bevezető beszélgetést, méghozzá a Fløyen hegy tetején lévő erdőben. 

Számomra az év szava
Talán a független, vagy a szabadúszó. Idén május óta ugyanis ilyen minőségben dolgozom kurátorként. Hat év intézményi munka után ez nemcsak óriási kihívás, hanem remek lehetőség is. Egyelőre minden nehézség ellenére nagyon élvezem és készen állok arra, hogy egy új helyen, egy másik városban (Brüsszel) kezdjek dolgozni. Erről jut eszembe az év egyik legjobb sorozatélménye, amely a munka és az azon kívüli, “privát” identitás szétválasztásáról szól egy utópisztikus világban. A Severance–t nagyon ajánlom: egyszerre vicces, társadalomkritikus és megrázó.

Az év leginspirálóbb képzőművészeti / irodalmi / zenei / színházi / filmes élménye
Gryllus Samu Túszoperája, amit a pozsonyi A4-ben láttam idén ősszel. Ez az interaktív, improvizáció alapú darab újat mutatott az összes felsorolt kategóriában: zeneileg a sound painting technikán alapul, amit egy helyi zenészekből álló kamarazenekar és a közönség alkotta spontán „kórus” valósított meg a szerző (és egyben a karmester) vezetésével. A narratíva egy sokáig elhallgatott balassagyarmati túszejtési történetre épül a kommunizmus idejéből. Vizuálisan is izgalmas: a háttérben egy hatalmas kivetítőn jelentek meg a szereplők portréi live-kamerákon, különböző effektekkel dúsítva (anno a Covid-pandémia inspirálta ezt a megoldást). 

Az év leginspirálóbb nem művészeti élménye
Az Északi-tenger hullámverésében állni és a hideg pink-zöld, kapros céklalevest (chłodnik) enni a lengyelországi nyaralásunkon. Mindkettő gyermeki örömmel töltött el, amilyenekből szerintem csak percek adatnak a (felnőtt) életben.

A legnagyobb szakmai kihívásom / a kedvenc együttműködésem idén
Kihívásból és együttműködésből is volt jó pár idén és ezek a legtöbbször egybe is vágtak. Például a Kontur Magazin szerkesztése, amit lassan egy éve művelek; a Persona Cannabina című önálló kiállításom megvalósítása, az első In Situ művésztelepem. Ha egyet kell kiválasztani, kihívásként a legnagyobb a levet, felfon, lélegzik – Magica Cannabina című performansz létrehozása volt. Együttműködésből a legjobb pedig a Rethinking Eastern Europe kollektívával való kiállítás volt.

A dolog, amit a legjobban vártam idén és a megvalósulása
Pont egy évvel ezelőtt kaptam egy emailt, hogy beválogattak a Rethinking Eastern Europe alkotói kollektíva kiállítására, amire a londoni Copeland Galleryben került sor. Ez lett az év legvártabb és egyben legizgalmasabb eseménye, az első kiállításom a „tengeren túl”. Műtárgyakkal a bőröndömben repültem, majd közösen installáltunk, plakátoltunk és fogadtuk a rekordszámú látogatókat – nagyon megerősítő tapasztalat volt egy ilyen lelkes, befogadó és profi csapattal dolgozni.

További terveim voltak az évre a jogosítványszerzés és a csökkentett munkaidőre váltás a munkahelyemen – mindkettő csúszik 2026-ra. 🙂

Számomra az év szava
Bár idegen nyelveken is tanultam pár új szót (például a čečinyt, ami bár olaszosan hangzik, szlovákul fenyőágat jelent) mégis inkább a magyarok közül választanék, méghozzá az ellentérképezést, ami Fábián Luca cikkéből tanultam. Olvassátok el, hogy ti is megtudjátok, mit jelent!

Az év leginspirálóbb képzőművészeti / irodalmi / zenei / színházi / filmes élménye
Valamikor a nyár elején láttam Gisèle Vienne Extra Life című színdarabját a Trafóban (Trafó Kortárs Művészetek Háza, Budapest), és azon túl, hogy engem személyesen lenyűgözött, úgy gondolom, hogy a helyi tér és idő kontextusában még jobban tudott működni.  Rendkívül érzéki, de ugyanakkor súlyos témákat megragadó alkotás, amely a gyermekkorban átélt bántalmazás felnőttkori feldolgozásának lehetetlenségeit tárja elénk a kortárs tánc eszközeivel.

Az év leginspirálóbb nem művészeti élménye
Évek óta fintorogva néztem a családi ebédeken előkerülő zalai zsemlemártást, de idén minden erőmet összekaparva végre megkóstoltam. A leírhatatlan kinézet ellenére az íze nagyon jó, ma már úgy gondolom hogy ez lehet a magyar gasztronómia vegetáriánus útja.

A legnagyobb szakmai kihívásom / a kedvenc együttműködésem idén
2025 mindenképp úgy marad meg nekem, mint az év, amiben a legtöbbet kellett írnom. Ennek természetesen nagyon örültem, bár jó lenne ha ezt a tevékenységet nem csak ülve és egy képernyő előtt lehetne űzni. Két megbízás különösen boldogan érintett: az egyik egy kritika volt a Labrisz Leszbikus Egyesület szülinapi zine-ben, a másik pedig Őze Eszter könyvének recenziója. 

A dolog, amit a legjobban vártam idén és a megvalósulása
Az utazásokat Dániába és Csehországba, az utóbbi során Anna-Eva Bergman és Hans Hartung And We’ll Never Be Parted című kiállítását, továbbá az Ø Kiadó és a Bázis könyvek új köteteit, a L.A. Suzi új albumát és végül Koltay Dorottya Szonja és Seress Anna kiállítását a Kassák Múzeumban. De leginkább a szekszárdi könyvtár újranyitását vártam, amely minden furcsa érzésem ellenére a legjobb dolog lett, ami egy vidéki várossal történhet.

Számomra az év szava
Az ELTE BTK Atelier Interdiszciplináris Történeti Tanszék és a Romama Lakásétterem együttműködése során 2025-ben többször is járhattam a borsodi Tomoron, ahol a helyi roma fiatalokkal részvételi örökségkutatásba fogtunk, ennek eredményeként egy workshopot és egy koncertet is szerveztünk májusban a Józsefvárosi Múzeumban. A több napos kutatómunka során ezeregy új dolgot tanulhattam a közösségtől, mind közül a kedvenc szavam (és ételem) a vakaró lett: ez a cigánykenyér, amit a nők puszta kézzel sütnek a sparhelt tetején.

Az év leginspirálóbb képzőművészeti / irodalmi / zenei /színházi / filmes élménye
Számomra az elmúlt év egyik legemlékezetesebb művészeti élményét az aradi Ioan Slavici Klasszikus Színház társulatának előadása nyújtotta, amely frappánsan gondolta újra kortárs nézőpontból William Shakespeare Szentivánéji álom című komédiáját. Olyan fontos témák kaptak benne helyet, mint például a női szolidaritás a rivalizálás helyett, a konszenzus fontossága, a sztereotip nemi szerepek kifigurázása, illetve a korunk népbetegségének számító szorongás és elszigeteltség.

Az év leginspirálóbb nem művészeti élménye
A budapesti születésnapom pillanatképei és életérzései. A szél simogatása a Dunán sétahajózás közben, a Magyar Nemzeti Múzeum termeinek illata, de legfőképpen a csokoládéba mártott, forró fahéjas churros íze abban a spanyol étteremben, ahol nemcsak isteni ételekbe, hanem egy lenyűgöző másik kultúrába is belekóstolhattam.

A legnagyobb szakmai kihívásom / a kedvenc együttműködésem idén
Idén a legnagyobb szakmai kihívásom egyértelműen életem első biennáléja, a temesvári Art Encounters Biennálé volt (nem én szerveztem, csak beszámoltam róla itt a Konturban :)). Az igazán megtisztelő és jelentős feladat az volt benne, hogy egy rendkívül tehetséges emberekből álló csapat profin egybehangolt munkáját és az ebből kibontakozó, országokon átívelő történeteket méltóképpen sikerüljön átadnom.

A dolog, amit a legjobban vártam idén és a megvalósulása
Talán meglepő lehet, de az egyik olyan esemény, amit a legjobban vártam idén, az Pjotr Iljics Csajkovszkij A diótörő című balettje volt (szintén az aradi Ioan Slavici Klasszikus Színházban), amit még soha nem láttam korábban, de már régóta a bakancslistámon gubbasztott. Bár a könnyem nem csordult ki, mégis úgy éreztem, mintha belülről sírnék, attól a már-már nem evilági szépségtől és kecsességtől, ami rövid időre feledtetni tudta velem a világban történő megannyi szörnyűséget. 

Számomra az év szava
Az idén kezembe akadt Vészits Andrea Ábris és az azúrkék patkány (2025) című ifjúsági regénye, amely nemcsak egy lenyűgöző világot teremt, de egy sajátos nyelvet is rendel hozzá. A kedvenc szavam belőle a „rengetegzöld-érzés”. A főszereplő fogalmazza ezt meg, egy szőrallergiás, szülei által túlféltett kisfiú, aki életében először jár erdőben a nagymamájával. Számomra ez a kifejezés egyszerre szól a természet tiszteletéről és a szabadságról.

Az év leginspirálóbb képzőművészeti / irodalmi / zenei / színházi / filmes élménye
Az év legintenzívebb művészeti élménye kétségkívül az volt, amikor az ötéves lányom fellépett A mi Diótörőnk című zenés táncmesejátékban a Győri Nemzeti Színház nagyszínpadán. Ez az előadás igazi közösségi ünnep volt: tizenhárom tánciskola több mint háromszáz szereplője mozdult együtt, klasszikus balettől hip-hopig.

Az év leginspirálóbb nem művészeti élménye
A spontán találkozások idegenekkel, amelyek váratlanul hosszú, mély beszélgetésekbe torkollnak. Ezek mindig inspirálnak, mégis egyre ritkábbak.

És ha már az élet apró örömeinél tartunk: a munkahelyemtől néhány lépésre található a Bott Pékség, ahol a kardamomos fonat és a latte szinte verhetetlen. A kedves kiszolgálással együtt ezek a reggeli pillanatok és szünetek teszik szebbé a napjaimat.

A legnagyobb szakmai kihívásom / a kedvenc együttműködésem idén
A legnagyobb szakmai kihívás a Magyar szürrealizmusok. Szürrealista látásmódok és képi toposzok a magyar vizuális kultúrában című konferencián való részvétel volt, ahol a szakma legnagyobb nevei mellett egyedüliként képviselhettem Szlovákiát.

A kedvenc együttműködésem (továbbra is) a filmes projektekhez kötődik. Körülbelül három éve csöppentem bele ebbe a világba Podhradská Lea rendező, Kocsányi András dramaturg és Ollári Krisztián operatőr jóvoltából. Azóta dolgozom velük – nem létező szabadidőmben – kisebb-nagyobb produkciókban. Bár nagyon szeretem a művészettörténész szakmát és a múzeumi közeget, a filmes világ számomra ugyancsak léleksimogató. Külön öröm, hogy az egyik projekt, amelyben produkciós asszisztensként vettem részt, novemberben közönség elé került és komoly sikert aratott: a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon elnyerte a legjobb magyar dokumentumfilm díját, valamint bekerült a film.hu „2025 legjobb magyar filmjei” top 10-es válogatásába is.

A dolog, amit a legjobban vártam idén és a megvalósulása          
Sok utazásra, pihenésre és egy kis énidőre vágytam, de ezek végül a 2026-os tervek között landoltak 🙂

Számomra az év szava, amit a leggyakrabban használtam
A szlovák beží (fut) szót emelném ki, amely egy egyszerű hétköznapi ige, de a filmforgatások során az egyik kulcsfogalom volt. Azt a pillanatot jelölte, amikor a forgatás ténylegesen elindult: a kamera és a hang rögzített, a stáb tagjai elhallgattak. Külföldiként én is csak tanulom a szlovák nyelvet, ezért érdekes volt számomra, hogy a szlovák filmes szaknyelv ilyen hétköznapi kifejezést használ a forgatások kulcsmomentumánál.

Az év leginspirálóbb képzőművészeti / irodalmi / zenei /színházi / filmes élménye
Idén ezt a címet talán a tranzit.sk személyes archívumokra fókuszáló programjai nyerték el, például Michaela Nagyidaiová projektje, amely görög származású nagymamája élményeit dolgozza fel, aki a görög polgárháború elől érkezett menekültként Szlovákiába. Mivel az utóbbi egy évben egyre gyakrabban gondolkodom, hogyan lehet közintézményi keretek között archív fényképekből releváns kiállítást csinálni, az ehhez hasonló projektek mindig jó inspirációs forrásként szolgálnak, hátha egy nap testet is ölthet az ötlet.

Az év leginspirálóbb nem művészeti élménye
Az idén örökbe fogadtunk egy kutyát, és meghatározó élmény megtapasztalni, hogy egyáltalán nem alapvetés elnyerni egy élőlény bizalmát. A kezdeti tartózkodást felváltó „falkába rendeződés” pedig sajátos jelenlétet kíván, ami egyrészt kihívás, másrészt nagyon jó módja a fókuszált figyelem gyakorlásának.

A legnagyobb szakmai kihívásom / a kedvenc együttműködésem idén
2025 legnagyobb kihívása számomra egyértelműen az intézményi teljes munkaidős állás és az ezen kívül megvalósuló önálló projektek összefésülése volt. Szeretném magam abba a hitbe ringatni, hogy ez idővel könnyebb lesz, de ennyire naiv még én sem vagyok.

A dolog, amit a legjobban vártam idén és a megvalósulása
Szőke Erika önálló kiállítását az Artus Stúdióban Budapesten, aminek én voltam a kurátora. Erika művészeti attitűdje rettentően inspiráló, ahogyan a vele való munka is. A tárlat központjában az univerzum és földi életterünk analógiája áll, ami nemcsak a környezetünk érzékelését képes módosítani, hanem az ember relevanciáját is megkérdőjelezi.

Számomra az év szava
A Pulparindo, ami egy mexikói “édesség”, amit a Sérum Fényfesztivál alatt volt szerencsém megkóstolni. Ezt a tamarind gyümölcs pépéből készítik, cukorral, sóval és chili paprikával ízesítik, így savanykás, édes, sós és csípős egyszerre. Ha valaki megkérdezné, mihez tudnám hasonlítani az ízét, azt mondanám, hogy olyan élmény, mint amikor felteszel egy Miles Davis-lemezt. Mindkettőt tudom ajánlani.

Borítókép: újévi reklám 1976-ból. Forrás: Fortepan.