Általa szerettük meg perifériánkat

Elhunyt György Péter esztéta. Egy volt diák nekrológja.

2025. október 29-én elment György Péter, az ELTE Bölcsészettudományi Karának  meghatározó tanára, aki annyi minden más is volt: többek között esztéta és művészettörténész. Ezt nagyon sokan leírták vagy elmondták már az elmúlt napokban (a legalaposabban Müllner András írásában itt, illetve többen a Partizán műsorában itt).

Még sosem volt ennyire látható, hogy milyen sokan vagyunk, akikre nagy hatással volt György Péter gondolkodása. A nyilvánosságban megjelent nekrológok és visszaemlékezések egytől egyig megköszönik azt a „sok mindent”: az inspirációt, a gondolatokat, a derűs figyelmet, amit másokra fordított, és hasonló, nehezen megfogható dolgokat. Mint diákjainak egyike, megpróbálok visszaemlékezni, melyek a legfontosabb dolgok, amiket a tanár úrtól kaptam.

Munkás-paraszti családi gyökerekkel, zéró társadalmi és csekély kulturális tőkével, a magyarországi viszonyokhoz képest viszont bőven középosztálybeli életmóddal érkeztem az ELTE BTK Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetének mesterszakára, aminek György Péter az igazgatója és tanára volt. Ahogy sok minden másról, arról sem volt fogalmam, hogy ki ő, de már a legelső órája után lelkesen mentem a következőre, mert éreztem, hogy a tanításhoz való hozzáállása merőben más, mint amit addig tapasztaltam. Aztán, mivel akkoriban a Bálint Ház közelében laktam, és neki épp ott volt filmklubja – nekem pedig rengeteg szabadidőm –, végül az egész sorozatot végignéztem. Apránként tőle tanultam meg, hogy Budapestre ne csak a – korosztályomra és társadalmi helyzetemre jellemzően – kocsmákon és koncertklubokon keresztül tekintsek, hanem mint a történelem különböző rétegeinek hordozójára, ami állandóan ott kísért a romos lépcsőházakban és a gyorsan változó utcaképeken. Szerette volna, ha a Bölcsészkar identitást ad nekünk, közösséggé kovácsolja a mindenféle hátterű és helyzetű diákságot. Szerintem ez sosem sikerült igazán, viszont az intézeti folyosó, ahol tanultunk, adott egyfajta hovatartozás-élményt, amiben neki is óriási szerepe volt.

Végül az egyetem identitását is volt alkalmam megélni, és ez is hozzá kötődött. Az ő kezdeményezésére valósult meg az egyetem második világháborúban elhunyt polgárainak emléket állító, egészen egyedülálló Nevek a fugában-emlékmű. Az emlékhely átadásakor a mostanihoz hasonló, ragyogó ősz volt, hullottak a kampusz udvarán a színes falevelek, igazán súlyos beszédek követték egymást, és a jelenlévők osztatlan, egymást erősítő figyelme tényleg azt sugallta, hogy valamiféle közösségé alakul a jelenlévő egyetemi polgárság – még ha ez az érzés nem is mutatott túl az emlékmű átadása körüli időszakon.

Ugyancsak György Pétertől tanultam meg, hogy a képzőművészetben ne csak esztétikai minőségeket, de társadalmi összefüggéseket, sőt, társadalomformáló erőket keressek. Ez olyan kíváncsiságot ébresztett bennem, ami végre képes volt lebontani a mindenféle tőkehiányból eredő távolmaradásomat. Egyszerűbben szólva, nem szorongtam többé (vagy nem állandóan), ha el akartam menni például egy kiállításmegnyitóra. Volt, hogy épp egy megnyitóra menet futottunk össze a tanár úrral; 2016 októberében együtt baktattunk fel a Kiscelli Múzeumba, Gróf Ferenc Mutató nélkül. B.A. úr X-ben című kiállítására. Visszagondolva, ide se okvetlenül mentem volna, ha Péter nem lelkesít fel korábban Déry Tibor G. A. úr X-ben című regénye iránt. Mert az órái a kultúráról mint osztatlan egészről szóltak, egyszerre beszélt nekünk képzőművészetről, irodalomról, filmről, színházról, építészetről, muzeológiáról, zenéről, médiatörténetről, kulturális antropológiáról, szociológiáról, és még annyi minden másról.

Az irodalommal kapcsolatban azt is megtanította, hogy ne csak a nagy teljesítményeket olvassuk, de a korjelenségeket is keressük; és egyáltalán, hogy a periférián megjelenő kulturális termelés ugyanannyira érdemes a figyelemre és az elemzésre, mint a nagy intézmények nagy dobásai. Az ő hatása nélkül sose buszoztam volna ki télidőn a pesterzsébeti Csili Művelődési Központba, hogy kortárs képzőművészeti kiállítás megnyitóján vegyek részt. Soha nem vonatoztam volna öt órát Pozsonyból Kassára, hogy megnézzem a Kelet-szlovákiai Galéria egyébként aprócska és első ránézésre teljesen jelentéktelen Lesznai Anna-kiállítását – egyáltalán, tőle tanultam meg, hogy a kis kiállításokat komolyan véve is lehet hosszú szövegeket írni. De az is jelentőségteli számomra, hogy bár határon túli magyar oktatásban volt részem gimnazista koromig, mégis tőle tudtam meg, hogy Lesznai regényéből fogom a legjobban megismerni annak a helynek a történelmét, ahol a gyerekkoromat töltöttem.

A mesterszakon a saját autóján vitt el minket a Kerepesi temetőbe, oda, ahol 1956-ban a hatalom áldozatait embertelen módon temették el, és ami végül egy emlékezetpolitikai kavalkáddá vált. Ebből pontosan megértettük, hogy miért néz ki úgy az október 23-i emléknapok koreográfiája, ahogy.

A doktoris évek alatt megkért, hogy szervezzem meg az évfolyamunk pozsonyi kirándulását, nézzük meg az ottani kiállítóhelyeket. Némi szkepticizmussal fogadtam az ötletet, hogy egy teljes napot rászánjunk, végül is megjártuk a Budapest-Pozsony-Budapest vasútvonalat és megnéztünk néhány kiállítást, például az azóta megszűnt Kunsthalle Bratislava-ban (emlékszem, Oto Hudec-kiállítás volt az utcafronti kiállítótérben) és az azóta szabotált Szlovák Nemzeti Galériában. Ez a kirándulás sem azért volt fontos, hogy hatalmas és jelentőségteljes dolgokat lássunk, hanem hogy képet kapjunk arról, hogyan néznek ki a pozsonyi kiállítóterek és kiállítások, és ezen keresztül megértsünk valamit a helyi társadalomról és a kulturális mező működéséről. Ez a szemlélet engem azóta kísért, például ezért is nagyon hálás vagyok.

Utoljára személyesen közvetlenül Tamás Gáspár Miklós halála után találkoztunk. Megrendítő volt látni a megrendültségét. Alig volt olyan gondolata, ami valamiképpen nem halott barátjánál végződött volna. Távozásuk után – a hátrahagyott életműveken túl – vigaszt talán a gyászközösség adhat: az emberek azon közösségének hirtelen láthatóvá válása, akik visszatükrözik hatásukat.