A Más-idő a mi időnk

Komplex kapcsolódások a temesvári Art Encounters Alapítvány kiállításán

A temesvári Art Encounters Alapítvány kiállítótere az elmúlt években nem pusztán bemutatóhelyszínként, hanem gondolkodási keretként is működik: olyan átmeneti térként, amelyben a kortárs művészet társadalmi, politikai és ökológiai kérdései egymásba csúszó idősíkok mentén válnak értelmezhetővé. Ebben a kontextusban válik hangsúlyossá az Another time has other lives to live (A Más-idő más életekre van) című kiállítás.

A tárlat címe és tematikája W. H. Auden 20. századi angol-amerikai költő, drámaíró, kritikus Another Time (A Más-idő, 1940, ford. Gergely Ágnes) című versének zárósoraival folytat intertextuális párbeszédet: „Hazugság még nem vált be senkinek: / a Más-idő más életekre van.” A kiállítás tizenkét művésze a költemény gondolatiságához hűen nem szépíti a valóságot, és nem tompítja a tények súlyát. Ehelyett a mássággal, az emberi és a nem-emberi környezetünkkel, a technológiával, illetve a saját testünkkel való kapcsolatunkra kérdeznek rá, alkotásaikon keresztül szemléltetve ezen viszonyok átalakulását, újjászerveződését egy folyamatosan változó, politikai feszültségek által megosztott társadalomban. Az Another time has other lives to live 2026. január 10-ig tekinthető meg az Art Encounters Alapítvány épületében.

A karánsebesi származású, Berlinben élő Ileana Pașcalău Touchez-la (Érintsd meg, 2022) című, bőr- és fém elemeket tartalmazó, kollázstechnikával készült installációsorozata egyszerre rendelkezik explicit és elvont ábrázolásmóddal. A három elemből álló alkotás a női nemi szerv részeinek anatómiai rajzát egy burokszerű struktúrába benyúló kéz szürrealista látványával játssza egymásba. A munkák nemcsak a női reprodukciós rendszerre, hanem a koponya szerkezetére is emlékeztetnek. Ezáltal rámutatnak arra a kettős női vágyra, amely a mentális és a fizikai stimulációra egyaránt kiterjed, azt érzékeltetve, hogy a lélek megfelelő módon történő érintése legalább olyan fontos, mint a testé. Ugyanakkor az installációk egy súlyosabb szociopolitikai üzenet felől is értelmezhetők, amely a női reprodukcióba való külső beleszólás, például az abortusztörvény szimbolikáját hordozhatja.

Pașcalău továbbá az And Like the Cat I Have Nine Times to Die (És, mint a macska, én is kilencszer halhatok meg, 2022) című, monumentális méretekkel rendelkező (300×300 cm), textilinstallációján egy kézzel hímzett nőalakot ábrázol, akit a művész zuhanás közben örökített meg. A cím és az ábrázolásmód is egy mitikus lény alakját hívja életre, amely bennem az Ikarosz bukását megjelenítő barokk festmények hangulatát is megidézi. Másfelől a macskák és a nők társadalmi megítélése között von erőteljes és cinikus párhuzamot, amely azokra a nagyon is valós, kollektív női sorstapasztalatokra alapoz, amelyek évszázadokon át a misztifikálás, a démonizálás és a dehumanizálás áldozatává tették a nem képviselőit.

A munka arra is ráébreszt, hogy a  boszorkányüldözés a 21. században sem ért véget, csupán más alakot öltött: manapság leginkább a közösségi média segítségével történő mentális kivégzések és karaktergyilkosságok formájában nyilvánul meg. Emellett azt az egyre népszerűbbé váló magatartásformát is kifigurázza, amely emberfeletti teherbírásukat és hősiességüket ünnepelve igyekszik a tisztelet és a megbecsülés kényelmes álcája mögül minden terhet és felelősséget áthárítani rájuk. A nők azonban hálásak lennének, ha nem kellene életük folyamán legalább kilencszer meghalniuk a rájuk nehezedő, egymással gyakran összeegyeztethetetlen szerepkörök súlya alatt.

A párizsi származású Talia Maidenberg alkotásainak középpontjában szintén a női sorstapasztalatok állnak. A Page Turner (Vízválasztó, 2025,) című olajfestményén két nő közösen megélt intimitásába enged betekintést a gyönyör érzéki, mégis sejtelmes reprezentálása által. A művész az alkotáson keresztül tiltakozik a homoerotikus reprezentációkkal szemben tanúsított cenzúrázó és tabusító megnyilvánulások ellen. Továbbá rámutat arra a gyakori jelenségre, miként igyekszik a patriarchális, heteronormatív társadalom a „legjobb barátnők” vagy az elhíresült „szobatársak” (“roommates”) címkével átkeretezni, ezáltal érvényteleníteni a queer nők szexuális orientációját, illetve kapcsolati státuszát.

Hasonlóan erős üzenetet hordoz a Smile (Mosolyogj, 2023) című festménye, amelyen egy orrplasztikán átesett lány portréját láthatjuk. Az alkotás görbe tükröt mutat a nők külsejével szemben támasztott irreális elvárásoknak és nyomasztó szépségideáloknak, amelyek torz önképhez és önértékelési zavarokhoz vezethetnek. A lány mosolya a szépészeti beavatkozást követően nem őszinte gesztusként, hanem sokkal inkább egy társadalmi elvárásként értelmezhető, hiszen egy nőnek mosolyognia kell, közérzetétől és élethelyzetétől függetlenül, ha szépnek, kívánatosnak akar látszani a validáló férfitekintet (male gaze) tükrében.

Hasonló problémakört tematizál a Bird (Madár, 2024) című munkája is, amely egy meztelen nőt ábrázol, aki arcát és testének jelentős részét egy maga elé tartott madártetemmel takarja el. Izgalmas továbbá megfigyelni, hogy a halott madár, széttárt szárnyaival egy balerina tüllszoknyájára emlékeztet. Mindez arra a kognitív disszonanciára irányítja a figyelmünket, amelyet a patriarchális logika sok nőből kivált ellentmondásos elvárásrendszerével.

A nőknek ugyanis törékenynek, kecsesnek és elegánsnak kell mutatkozniuk minden szituációban, ám ha megmutatják valódi sebezhetőségüket, arra mások  gyakran ítélkezéssel és megbélyegzéssel reagálnak. Az alkotás ezáltal izgalmasan elegyíti a rejtőzködés, a szégyenérzet és a nőiség sokszor elbagatellizált, gyengéd erejének szimbolikáját. A képsorozat célja tehát láthatóvá tenni azokat az élvezetes vagy épp kényelmetlen női testtapasztalatokat, amelyeket a patriarchátus rendszerszinten igyekszik a láthatatlanságba száműzni.

A Bukarestben született, jelenleg Hágában alkotó Claudia Moraru érzéki fotósorozata szintén a női test- és identitástapasztalatok diverzitását ragadja meg (Erika in the mirror / Erika a tükörben, Erika 1−2., Jogalé, Self-Portrait / Önarckép; 2024). „Feminin megjelenésű queer nőként mindig nehézséget okozott megtalálni a fényképészetben azokat a reprezentációkat, ábrázolási módokat és élethelyzeteket, amelyekkel azonosulni tudnék vagy amelyekhez egyáltalán kötődhetnék […]”^[1] – nyilatkozta Moraru a hágai Királyi Művészeti Akadémián 2023-ban prezentált alapképzéses diplomamunkája, a What a relief to be seen by you (Micsoda megkönnyebbülés, hogy te nézel rám) című kiállítása kapcsán.

A művész bevallása szerint, biztonságos közeget igyekszik létrehozni az olyan nők számára, akik hozzá hasonlóan a hagyományos, heteronormatív testideáltól eltérő módon, szabadon és önazonosan szeretnék megélni saját nőiségüket és szexualitásukat. Emellett lázadni kíván a férfi fotós–női modell dinamikában gyakran tapasztalható hierarchikus alá- és fölérendeltségi viszonyrendszer, illetve a női test férfitekintet általi eltárgyiasítása, kizsákmányolása és szexualizálása ellen.

A játékosságot és az erotikát lírai melankóliával, valamint mély, intim érzelmekkel vegyítő alkotások egyszerre jelenítik meg az erőt és a sebezhetőséget, az eleven test szépségét és az egykori jelenlét hiányából fakadó nosztalgikus veszteségtapasztalatot. Továbbá a kiállításon látható fényképsorozatban alkalmazott fotóművészeti eljárás – a cianotípia – szintén izgalmas mellékjelentéseket hordoz. A legrégebbi fényképészeti technikával készült alkotások ugyanis nem a 21. század látványcentrikus szemléletmódjának és kapitalista tökéletességhajhászásának a szabályait követik, sokkal inkább a lelassulást helyezik előtérbe, és folyamatiságukban örökítenek meg köztes pillanatokat, tereket és identitásokat. 

Bogdan Rața nagybányai szobrász installációi szintén a testképünk és a valóságpercepciónk összefüggéseit tematizálják az évszázadok óta jelen lévő szépségsztenderdek és konvencionális nemi szerepek nyomasztó hatásainak a kontextusában. Vitruvian View II (Vitruviusi látvány II, 2025) című alkotása Leonardo da Vinci legismertebb anatómiai tanulmányrajzának (Vitruviusi ember, 1492) a tökéletes arányokkal, európai vonásokkal és egészséges testképpel azonosított ciszgender férfialak ideálját figurázza ki groteszk perspektívából. A fejtetőre állított, amorf sziluettet ábrázoló kreáció aránytalanságával és radikálisan fordított nézőpontjával mutat görbe tükröt a még ma is mérvadónak számító reneszánsz szépségideálnak, s egyben rávilágít az általa előidézett önértékelési problémákra és testképzavarokra.

Rața a kétdimenziós és a háromdimenziós látványt egymásba játszó installációiban, amelyek a skiccszerű képlékenységet a szoborstruktúrák masszivitásával ötvözik, az emberi és a nem emberi terek közötti érzékeny párbeszédet is feltárja. A művész The Bridge (Wave Body) / A híd (Hullámzó test) című 2023-as munkájában a víz hullámzó mozgása humán alakban artikulálódik.The Pressure 1−2. (A nyomás 1−2., 2015) című installációsorozata pedig olyan nőalakokat ábrázol, akik fejét Rața egy-egy folyami kővel helyettesítette, az emberi testet ezáltal a környezetbe beleolvadó, a természettel újraegyesülő entitásként láttatva. 

A román–holland származású interdiszciplináris művész, Mara Verhoogt színes hibridlényei szintén átmenetet képeznek képzelet és valóság, emberi és állati, mítosz és kézzel fogható között. Egyfelől a nembináris és genderfluid identitások reprezentációinak szimbolikáját hordozzák, kiemelten a Monarh (Királylepke, 2025) című installáció, amely a metamorfózis félelmetes, mégis szép és felszabadító tapasztalatát ábrázolja. A modern pszichoanalízis elméleteiből is merítő, az álom és az ébrenlét határmezsgyéjén lavírozó további alkotásai (I Want to Be the Moment in a Dream / Egy álombeli pillanat szeretnék lenni, 2025; Love Bug / Verőköltő bodobács, 2024) olyan, gyakran tabusított témákat jelenítenek meg, mint a vágy, a termékenység, a túlzott fogyasztás, a megfertőz(őd)és, illetve a fajok közötti szimbiózis létrejötte vagy éppen kudarca. 

Az ökológiai nézőpont még inkább kiteljesedik Ana Golici Balac községből származó, jelenleg New Yorkban élő művész manuális és digitális nyomatain, amelyek a természetnek a szem számára láthatatlan, mikroszkóp alatt vizsgált mikrouniverzumait tárják fel. A már-már absztrakttá nagyított rovarok és növények szerkezeti felépítésének aprólékos tanulmányozása Ștefan Bertalan 20. századi román művész alkotói szemléletére és vizuális gondolkodására emlékeztethet. Golici progresszív látásmódja és korát megelőző művészi eljárásai méltó helyre emelik őt a kiállítás fiatal művészgenerációjának képviselői között, annak ellenére, hogy egyes munkái több mint harminc évvel ezelőtt készültek (Structure I / Szerkezet I, 1981; From the series The Secret World / A titkos világ-sorozatból, 1981−1986; Blue-eyed scallop / Kék kagyló, 1989). A korábbiakban említett Claudia Moraruhoz hasonlóan az ő esetében is „demokratikus” módon osztoznak a kiállítótéren a félkész állapotban lévő vázlatrajzok és a végleges nyomatok, monumentális léptékű, kollázsszerű közös installációt alkotva (Nature / Természet, 1980− ), amely az élővilág fajai közötti szimbiotikus együttélést is jelképezheti. 

Andrei Dinică-Nicolescu szörényvári (Drobeta-Turnu Severin) származású művész geometriai alakzatokat ábrázoló absztrakt festményei asztronómiai léptékű kitekintést nyújtanak az univerzummal való kapcsolatunk felé. Letisztult egyszerűséget árasztó alkotásai (Menhir 2, 2020; Eon, 2021; Entropy / Entrópia, 2022) komplex létfilozófiai és tudományos kérdéseket vetnek fel a világűr keletkezésére, jövőjére és az abban elfoglalt helyünkre vonatkozóan. Az anyagi valóságot az immateriális ideákkal összekapcsoló kompozíciók metaforikusan fekete lyukakként nyelik el az általuk kreált ambivalenciát. 

A tudományos kutatás eredményeit a művészi reprezentációkkal ötvöző munkák közül szintén említésre méltó Alexandra Costea brassói származású, Temesváron élő művész sorozata (Immemorial Structures / Időtlen szerkezetek, 2024− ). Ennek a precízen dokumentált kísérletsorozatnak a zeolit vulkáni kőzet áll a középpontjában. A sorozat egyik legizgalmasabb és leglátványosabb eleme egy hármas egységbe szerveződő installáció, amely felső és alsó szegmensében egy táblán vezeti le krétával a kutatás során felmerült fontosabb hipotéziseket és következtetéseket, középen pedig szemléltető eszközként a kőzetminta látható, különböző állapotaiban.

A feljegyzések további érdekessége, hogy nem pusztán tudományos jellegűek, hanem filozófiai és költői mélységű kérdéseket is megfogalmaznak. A vizsgált vulkáni kőzet sajátossága, hogy vízzel érintkezve darabokra hullik. Erre vonatkozik a táblán olvasható kérdés: “Can stone remember what has passed through it, even as it crumbles?” („Emlékezhet-e a kő arra, ami áthaladt rajta, még akkor is, amikor már mállásnak indult?”).

Mindez metaforikusan a víz által reprezentált idő mindent elsöprő és átformáló erejét jelképezheti. Az alkotás szimbolikus szinten az emlékezet metafizikáját és annak átalakulását is szemlélteti, illetve saját emberi mulandóságunkra is rákérdez: “What do you feel when you see a stone resisting in time more than you do? – comfort, awe, or unease? („Mit érzel, amikor arra gondolsz, hogy egy kő hosszabb ideig létezik, mint te – megnyugvást, áhítatot vagy szorongást?”).

A művész ezt követően hideg plazmával igyekszik konzerválni a kőzetet, azonban hamar rámutat e beavatkozás paradox jellegére, ugyanis, ha változatlanságában próbálunk megőrizni valamit, azáltal magunk változtatjuk meg annak eredeti állapotát. Végül zselatinos ezüst eljárással hívja elő a kőzet látványát, amely ezáltal a hiány keretezésének gesztusát hordozza magában. Az installáció tehát az időben változó, lebomló és újraképződő anyag stádiumait járja végig, linearitás és ciklicitás határán.

Az efemeritás gondolata által megidézett melankóliát mégis egy pozitívabb hangvételű végkövetkeztetés váltja fel és árnyalja a közismert szállóige parafrázisaként: „Semmi nem vész el, csak átalakul.” (“Nimic nu se pierde, totul se transformă.”). Emellett a sorozat részét képezik még a kőzet metamorfózisát dokumentáló fotók, valamint egy kisfilm. 

Florin Drăgoi temesvári művész többféle hangulattal, színvilággal és stiláris regiszterrel operáló rajzsorozatai a tudományos-fantasztikum irányába mozdítják el a diskurzust, a humán és a nonhumán kapcsolatok kettős jellegére mutatva rá. A mágikus realizmust a szimbolizmussal, a múltat a jövővel ötvöző alkotások gyakran ábrázolnak álarcos alakokat, akik egyfelől ősi bölcsességekhez, törzsi hagyományokhoz és a természet közegéhez kötődnek, másfelől azonban maszkjaik futurisztikus jegyeket hordoznak, környezetük pedig egy posztapokaliptikus jövő látványát idézi.

A művész az Egyesült Királyságban szerzett tapasztalatai során az animáció médiumából is inspirálódott, amely hatás munkáiban is visszaköszön, amennyiben a törzsi folklórkincs és mondavilág motívumkészlete a videójátékok vizualitásával vegyül. Waxing Crescent (Növő hold, 2024), illetve Mellarius (A méhész, 2024) című rajzain a fekete-fehér dominál, amely drámai hatást eredményez. Ezzel ellentétben a The Keeper – Seedbearer – Guardian of the Threshold (Az őrző – A magvető – A kapu őre, 2025) című képsorozatán a mélykék színvilág teremti meg a képzelet terét megnyitó, meseszerű atmoszférát.  

Luca Florian bukaresti művész szintén a múlt és a jövő egymásra vetítésével, illetve alkotásainak szürrealista, olykor kollázsszerű ábrázolásmódjával idéz elő misztikus hatást. A kiállításon megtekinthető egyik képsorozata a középkori lovagi tornák hangulatát hívja életre (Hollow I−IV. / Üresség I−IV., 2024). Izgalmas megfigyelni, hogy nyomasztó feszültség képződik a négy kép megegyező méretéből fakadó kiszámíthatóság és a rajtuk látható páncélsisakos alakok nüansznyi eltéréseinek elbizonytalanító jellege között.

A kiállítótér másik végében található sorozata szintén nyugtalanító erővel bír (Rider – Mountain Spirit – Fog Memory / Lovas – A hegy szelleme – Ködös emlékezet, 2023). Ennek egyik lehetséges oka a vörös–fekete színvilág, amely a 19. századi gótikus regények atmoszféráját idézi. Másrészről olyan aktuális egzisztenciális és társadalmi válsághelyzetekkel rezonál, mint a szorongás, a felgyorsult világ sodrása vagy az ingertúlterheltség okozta hirtelen hangulatváltások. 

Valentina Rusu Ciobanu kisinyói művész, az előző alkotókhoz hasonlóan, távoli idősíkokkal játszik, ám ő fiktív világok helyett az antik civilizáció kulturális emlékezetét forrasztja össze a gépek öntudatra ébredésének közelgő korszakával (Robot III−V., 1969). Mechanikus modelljeinek merev tekintete eleinte kissé aggasztónak tűnhet, azonban provokatív alakjai párbeszédre invitálnak. Arra kérdeznek rá, hogy képesek vagyunk-e az ismeretlentől való félelem indukálta ösztönös támadás és ellenséges magatartás helyett megpróbálni szimbiózisban élni a nem emberi környezetünk bennünket imitáló és tőlünk tanuló mesterséges hibridlényeivel, a gépekkel. 

Végül kiemelendő még Serena Ferrario olasz-román művész installációja, valamint az azt dokumentáló in situ videóinstalláció, amelyek olyan univerzális témákat érintenek, mint a család, a barátság, a szerelem, a félelem és a gyász − a művész multikulturális örökségének és személyes tapasztalatainak kontextusában (We Did This for Thousand Years Part III. / Már évezredek óta ezt csináljuk, III. rész, 2018−2025). A személyes tárgyakat és a közösséggé formálódó kartonfigurákat az egyéni és a kollektív emlékezet kettőssége hatja át.

Megfigyelhető, hogy az egyik nőalak imádkozó testhelyzetben látható, a háttérben elhelyezett csoport tagjai pedig ördögszarvakat viselnek. Mindez egy izgalmas új szempontot is beemelhet a tárlat koncepciójába: jelképezheti a 21. századi társadalom valláshoz fűződő ambivalens viszonyulását, a Vatikán a tudomány és a technológia korában is fennmaradt presztízsét, illetve a „vakhit” és a vallási fanatizmus veszélyeit. Emellett Ferrario bevallott szándéka, hogy a látogatókat interaktív módon bevonja az alkotások által reprezentált személyes történetbe, és művészetével párbeszédformáló, közösségépítő hatást váltson ki. 

A kiállítás tehát művészgenerációkon, médiumokon, műfajokon és reprezentációs módokon átívelve reflektál jelen társadalmunk legfontosabb és legaktuálisabb kérdéseire. Ráébreszt arra is, hogy a Más-idő a jelenben zajlik, így ignorancia helyett a bevonódás és a felelősségvállalás lehetőségét kínálja fel – egymáshoz és a világunkhoz való viszonyunkban egyaránt.

Another time has other lives to live (kurátor: Diana Marincu, szervező: Art Encounters), Art Encounters Alapítvány, Temesvár, 2025. 09. 26. – 2026. 01. 10. 

---

^[1] A szerző fordítása. Angol eredeti: As a feminine presenting queer woman, I’ve always had issues finding representation in photography: images and situations that I could identify with or even relate to (…) Forrás