„Ahogy a magyar nyelv mellett beleolvadtam a szlovákba, később a csehbe, azzal a kultúra jeleit is felvettem”

Interjú Szalai Dániel képzőművésszel és pedagógussal

Szalai Dániel (1964) Komáromban született és az alkotás folyamata már gyermekkora óta élete szerves részét képezi. A pozsonyi Iparművészeti Szakközépiskola (Stredná umeleckopriemyselná škola v Bratislave) reklámgrafika szakán végzett, majd ezt követően tanulmányait a Prágai Iparművészeti Főiskola (Vysoká škola uměleckoprůmyslová v Praze) textilművészeti műtermében folytatta. Képzőművészeti tevékenysége mellett az elmúlt harminc évben a Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Pedagógia Karának rajz tanszékén tanított, támogatva a saját útjukat kereső fiatalokat. Alkotói tevékenységére kezdettől fogva nagy hatással volt a különböző kultúrák megismerése, azok keveredése és együttélése. Témái az emberiséget és az egyént egyaránt érintő egyetemes kérdések köré rendeződnek.

Tanulmányaiból kiindulva arra következtetek, hogy már nagyon fiatalon nyilvánvalóvá vált, hogy a művészetnek szenteli az életét. Nehéz volt ez a döntés? Látott maga előtt családi mintákat a művészlétre?

Kifejezett előképeim nem voltak, azonban kiskorom óta folyamatosan „alkottam”. Mosolyognom kell, ha visszaemlékszem arra, hogy − fiú létemre − volt egy babám, amelyre még iskola előtt én varrtam, szabtam, szerkesztettem a ruhákat. Sokszor nem voltam megelégedve a végeredménnyel, mert például rojtosra sikerült. A rajzolás is természetes része volt a mindennapjaimnak, újságokból másolgattam ki különböző ötleteket. A szocializmusban több kézműves mesterség is az életünk részévé vált, például a kivarrás^[1] vagy a lámpakészítés. Tudom, giccses műfajok, de általuk lehetőségem volt arra, hogy a minták alapján saját változatokat készítsek. Később, felső tagozatosként, amikor már könyvtárba jártunk, egy nagyobb formátumú kötet ragadta meg a figyelmemet, mégpedig Marc Chagall monográfiája. Talán én voltam az egyetlen, aki a kezébe vette, mert többek között Jules Verne vagy Zikmund és Hanzelka^[2] állt érdeklődésünk középpontjában. Nagy hatással voltak rám a Kincses kalendárium illusztrációi is, illetve Jakoby Gyula festményei, amiket ebből a magazinból ismertem. Ezek a fontos nevek inkább a középiskolai éveimben kaptak nagyobb jelentőséget, viszont munkájuk hangulatvilága már korábbról létezett az emlékezetemben.

A pozsonyi Iparművészeti Szakközépiskolában olyan kultikus szlovák művészek oktatták, mint Gabriel Štrba és Svetozár Králik. Mennyire formálta az ő szemléletük az Ön saját alkotói mivoltát? Melyek voltak a legfontosabb tanácsok, amelyeket tőlük kapott?

A középiskolai évek kifejezetten meghatározóak voltak számomra. A fiatal elme akkor találkozik a nyitottabb élettel. A munkaminőség esetünkben sokszor a mennyiségből fejlődött ki. Gabriel Štrbát csodáltuk, de tartottunk is tőle. Folyamatosan dolgoztunk, kutattunk és kísérleteztünk, ezt pedig nagy figyelemmel kísérte. Fontos volt a közösség, a kommunikáció, ugyanakkor a konfrontáció is. Nagy változás volt ez számomra: egy faluról érkezett srác elkerült egy olyan helyre, ahol nemcsak a tanárok, de gyakran az osztálytársak szülei is elismertek voltak egyes művészeti ágakban. Rengeteget köszönhetek a nagyvárosi osztálytársaimnak, akik széles látókörükkel hozzájárultak fejlődésemhez. Amiben viszont hiányt szenvedtünk, azok a megfelelő taneszközök, könyvek és minőségi szerszámok voltak, hiszen ezekhez akkoriban nagyon nehezen lehetett hozzájutni.

Bár a középiskolában reklámgrafikát tanult, a prágai akadémiai éveit már textilművészet szakon töltötte. Mi motiválta ezt a váltást?

Akkoriban csupán egy főiskolára lehetett jelentkezni. Először grafika szakra, Albin Brunovskýhoz nyújtottam be a kérelmemet. Majdnem százan próbálkoztunk ugyanitt, s ebből két diákot vettek fel, épp két osztálytársamat. A sikertelen felvételi után, egy barátom javaslatára olyan szakra jelentkeztem, ahol nagyobb eséllyel indultam: ez a textil szak volt a prágai „umprumkán”^[3], ahová szintén két jelentkezőt vettek fel, és az egyik én voltam. Sokszor előfordult, hogy néhányan csak az ötödik próbálkozásra jutottak be ezekre a szakokra, így az idősebb szaktársakból gyakran osztálytársak lettek. A textilművészet végül nagyon megfogott, pedig úgy indultam Prágába, hogy hamarosan szakot szeretnék váltani. A sokszínűsége ragadott meg igazán, a klasszikus technikák mellett a modern alternatívák, illetve az is, hogy szervesen kapcsolódott az iparhoz és a tervezéshez.

Főiskolai évei alatt hatalmas társadalmi és politikai változások zajlottak a szocialista Csehszlovákiában és a keleti blokk más országaiban, amelyek egyik gócpontja éppen Prága volt. Felszabadító vagy inkább kételyekkel teli időszakként élték meg ezt az akkori fiatal művészek?

A főiskola sajátossága az volt, hogy elég szoros kapcsolatot ápolt más művészeti iskolákkal, írókkal, különböző művészekkel, akik a félévi munkák kiállításait gyakran látogatták, sőt, nyugati körökből is sokszor érkeztek vendégek, így a „hivatalos tájékoztatásokon” kívül egyéb véleményekkel és látásmódokkall is találkoztunk akkoriban. Néha elcsodálkoztunk, amikor egy-egy híres festő, író vagy színész jelent meg a műtermünkben. Sejtettük, kik voltak azok, akik az akkori rendszert szolgálták, de még így is akadtak olyan osztálytársak és pedagógusok, akik inspiráltak minket aktivitásukkal, nyíltságukkal és merészségükkel. A tanárok közül leginkább Stanislav Libenský, Jan Solpera, Ladislav Vrátník és Miroslav Jágr jelentettek számunkra megbízható, biztonságot nyújtó szigeteket. Emlékszem, hogy az ötödéves színészhallgatók egy nagyon fontos politikus születésnapján előadták Vlagyimir Majakovszkij Ledová sprcha (Jégzuhany) című, rendszerkritikus darabját a DISK Színházban. Mi is ott „ünnepeltük” ezt a jeles napot, míg a városban óriási fekete limuzinok cirkáltak. Kicsit féltünk, nem lesz-e ebből probléma, de azért mégis elmentünk az eseményre.

A közép-európai lét egyediségét az országok és kultúrák közötti ingázás során teljes mértékben megtapasztalhatta. Mennyire tartja fontosnak, hogy ezt beépítse alkotói munkásságába is? Egyáltalán, miben mutatkozik meg, hogy valaki közép-európai művész?

Leginkább középiskolai munkáimban foglalkoztam balladákkal, népviselettel, kultúrantropológiai kérdésekkel. Akkoriban egész Európa történelmi fejlődése fontos volt számomra, közel álltak hozzám a bibliai történetek, a Gilgames-eposz, az Iliász és az Odüsszeia, valamint Vojtech Zamarovský könyvei is. Később inkább az egyéni és a társadalmi problémákra fektettem hangsúlyt, mert annak ellenére, hogy fontosak a gyökerek, a fejlődés elkerülhetetlen. Nem szabad megragadnunk a mítoszokban és a hiedelmekben, a bezárkózás nem megoldás, erővel nem lehet megvédeni a „mitikus múltat”, hiszen a környezetünk folyamatosan változik és befolyásol minket, meghatározza azt, kik is vagyunk igazán. Ezért is tudok nehezen válaszolni erre a kérdésre. Én inkább kozmopolitának tartom magam: ahogy a magyar nyelv mellett beleolvadtam a szlovákba, később a csehbe, azzal a kultúra jeleit is felvettem.

Vannak olyan alkotásai, amelyek kifejezetten egy időszakhoz, egy-egy városhoz vagy településhez kötődnek? A helyszínváltoztatások mennyiben és hogyan hatottak munkáira?

Természetesen. Az ember élete időszakokból áll, még akkor is, ha nem foglalkozik velük különösebben. A felfogásunk is változik: megismerünk, feldolgozunk, megfontolunk dolgokat. A Héber abc (1996-2007) című sorozatom például egy főiskolai ismeretségből született, amit a prágai rabbival és rajta keresztül a zsidó kultúrával kötöttem. A Jelek (1996) című pasztellrajzok a szimbolista, meditatív korszakomból származnak. A „más anyagok”^[4] feldolgozása – például a röntgenképekből készült művek – akkor indult, amikor az iskolában a diákoknak új területeket kerestem.

Nem igazán jellemző rám, hogy épületek vagy helyszínek alapján kezdjek neki egy-egy munkának, de néha lehetetlen ignorálni őket, mindig van bennük érintés, hangulat, vagy fenyítés, ami megmarad, és valahogy abból gyűrűzik tovább a munkafolyamat. A Zóna című kiállítás (2005, Limes Galéria, Komárno) kifejezetten ilyen volt, szándékosan egy „katonai” templomba terveztem, innen ered az elnevezés is.

Az önálló kiállításai közül melyik hozta meg az igazi áttörést az Ön számára – akár művészként, akár magánemberként?

Nem gondolom, hogy előfordult bármiféle különös áttörés, mint ami a nyugati nagyvilágban történik. Nehezen is tudnám összehasonlítani, más-más helyek és összefüggések sora ez. A magyar periférián történt igazi változásnak viszont egy kis galéria adott otthont, ahol először állították ki a röntgenképekből álló munkáimat (TransplantArt, 2022, Szerbtemplom Galéria, Balassagyarmat, kurátor: Kocsis Ernő). A legfontosabb talán a Zóna és a legutóbbi érsekújvári kiállításom (Mentális minták, 2024, Zmeták Ernő Művészeti Galéria) volt, ahol Helena Markusková kurátor egy nagyszerű, nagyon magas színvonalú áttekintést készített.

A bolyongás, a helykeresés és ennek fényében a párhuzamvonás és az „örök változás” gyakran megjelenik munkáiban, legyen szó akár a Zóna vagy a Más erdő című kiállításáról. Tudatosan vagy ösztönösen építi be ezeket a témákat alkotásaiba?

Munkáim mindig szorosan kötődnek valamely technikához és anyaghoz. Gyakran maga az anyag a szerves kezdeményezője a témának. A Más erdő című kiállítás a hanyatló és önző erdőgazdálkodásból, valamint a konzumkultúrából és a reklámhulladékból indul ki. Mindenképpen tudatosan építem bele munkáimba azt, ami körülvesz és irritál, esetleg más módon inspirál. Már nem úgy nyúlok ezekhez a témákhoz, ahogyan a középiskolában a balladákhoz, most már életkérdésekként tekintek rájuk.

Hogyan dönti el, hogy az Önt foglalkoztató kérdéseket milyen művészi formába önti? A folyamat során is változnak és keverednek a technikák, vagy nem szokott eltérni az eredeti elképzeléstől?

Nincs eldöntött „művészi stratégiám”, a felhasználásra szánt anyagokat és a témákat illetően is rugalmas, nyitott vagyok. Vannak persze dolgok, amelyeket félretettem, de inkább azért, mert még nem döntöttem el, hogy milyen anyagban fejezzem ki, vagy éppen azért, mert úgy gondolom, még mélyebben kellene foglalkozni velük. Ezek például az emberi kapcsolatok és a különböző nézetek, amelyekből eddig csupán egy nagyobb textil munkát készítettem (Limitált csatlakozás – Limity spojení ). Ebben a távolságot és a kapcsolat szétesését igyekeztem bemutatni, illetve azt, hogy a távoli események kevésbé érintenek meg bennünket, mint a mellettünk történők.

Egészen 1994 óta tanít a Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetemen. Melyek voltak a legjelentősebb változások a művészetoktatásban ez idő alatt, és mi az, ami minden körülmény ellenére is ugyanolyan vagy legalábbis nagyon hasonló maradt?

A klasszikus technikák, a szimbólum és a jel számomra örökérvényűek. Azt, hogy a klasszikus textiltől elmozdultam a szabadabb felfogás felé, a tanításnak köszönhetem. 1990-ben végeztem, és mint ismeretlen fiatal, belecsöppentem egy vidéki kisváros életébe, ahol kezdetben grafikai tervezéssel és dizájnnal foglalkoztam. Katalógusokat és konzervcímkéket készítettem, abszolút nem volt időm a szabad művészetre. Egy nap a nejem talált egy álláshirdetést az akkori nyitrai egyetem pedagógia karának rajz tanszékére. Jelentkeztem, és felvettek.

Kezdetben művészettörténetet tanítottam, majd a 90-es évek végén, amikor rövid ideig Rónai Péter volt a tanszékvezető, az ő döntése alapján „az taníthatta a tantárgyat, akinek papírja volt róla”. Így kezdtem oktatni a textilt és a „más anyagokat”. Az iskolában akkoriban nem volt semmiféle technikai alapanyag, felszerelés, ezért folyamodtam ahhoz, hogy a „más anyagokkal” is foglalkozzunk. Ez máig a kiindulópont, a kapcsolat, amiből struktúrát tudunk szervezni: keresünk egy lehetőséget, amiben az anyagot úgy dolgozzuk fel, hogy új rendszere legyen és egy új struktúra keletkezzen. A textil feldolgozási rendszere általában véve az, amikor fonálból szőjük, kötjük az anyagot – a mi módszerünk azért is nagyon játékos, mert nemcsak textilről van szó, hanem „az anyag másik életéről”, amely gyakran a szemétben, az eldobott tárgyakban rejlik.

Persze az évek során nagyon sokat változott a tanítás. Nagy különbséget jelent az oktatásban az internet világa, a vizuális-dömping, azonnali a dolgok utáni keresés. Ezzel szemben kiveszőben van a könyvolvasás, a széttekintés, az elmélyülés. Ma laptop nélkül el sem indulok az osztályba. Viszont ami változatlan, azok a létkérdések.

Hogyan képes a pedagógus alakítani és csiszolni diákjai alkotói meglátásait anélkül, hogy akaratlanul is a saját képére formálná őket?

Nagyon ritkán állítom a saját munkáimat a diákjaim elé, az alkotásaimat inkább kiállításokról és az internetről ismerik. Az évek során nagyon sok művészt találtam, akiknek munkáiban hasonló eljárásokat fedeztem fel, mint amilyenek az enyémben is jelen vannak. Ez felemelő élmény volt számomra. Ahogy megismertem az alkotásaikat, rájöttem, hogy a saját utamat magam tapostam ki; a nagy neveket, akik hasonló módon jártak el az anyaggal, csak később fedeztem fel. Ami pedig a tanítást illeti: pedagógusként csak segítünk tisztázni az ízlést, és ehhez ismeretet, munkatapasztalatot adunk, a többi a diákokon áll.

Ön szerint mennyire nehéz egy feltörekvő képzőművésznek érvényesülnie a szlovákiai, illetve a közép-európai művészeti szcénában?

A közép-európai helyzetről nem igazán beszélhetek átfogóan, hiszen a magyar, a cseh és persze a lengyel is máshol tart, mint a szlovák, akár mennyiségi, akár területi szempontból vizsgáljuk. Sajnos a feltörekvés folyamatáról sem adhatok számot, mert nem vagyok szorosan benne a művészeti piacban. Talán azt mondanám, hogy egy tradíciót kellene kialakítani, egy szokást, amely magában foglalja, hogy kiállításokat látogatunk, esetleg veszünk egy képet, netalán annyira megtetszik egy terület, hogy gyűjtőkké válunk. Mindezt pedig kísérhetné az a tudat, hogy ezeknek az alkotásoknak valódi értékük van: nem csupán megvásárolhatók, hanem képesek fejlődni és értékükben gyarapodni. Tudjuk, hogy ezek a művek egy kultúrához, egy rendszerhez tartoznak, amelyet ma már nem veszélyeztet a moly, a víz, és más kártevők sem. Mégis, mindez egy hagyaték, egy érték. Egy ilyen szemlélet kialakulása azonban borzasztóan hosszú folyamat egy kultúrán belül, és Közép-Európában gyakran felbomlott már a történelem során.

Szlovákiában azt tapasztalom, hogy a művészet nincs olyan mértékben feldolgozva, hogy egyértelműen besorolhassunk egyes alkotókat, de persze sokkal jobban állunk, mint korábban. A festőket nagyjából sikerült kategorizálni, viszont a többi terület „levél” nélkül maradt, nincs ami összefogná, láthatóvá, értelmezhetővé tenné őket. A fejlődés természetesen itt is megfigyelhető, nagyon jó munkát végzett például Lubomír Longauer, aki három monográfiát adott ki a grafikai dizájn területén. Ebből is látszik, mekkora fontossággal bír a művészettörténészek munkája ebben a folyamatban. Tény, hogy manapság nem egyszerű az érvényesülés, a generációs különbségek mellett jelen van az aggasztó destrukció, de a kultúrtudat is több irányból sérül, ahogy már korábban is említettem.

Melyek a legjelentősebb kérdések, amelyek manapság művészként és pedagógusként foglalkoztatják?

Mostanában ismét előtörnek bennem az emlékek, a személyes múlt egyedi hangulatai. De ami a leginkább foglalkoztat, az a kommunikáció, a magány, az önzés, az erőszak, egyszerűen az ember és a civilizáció kérdései. Emellett a nyugati, a közel-keleti és a keleti világ közötti ellentétek, a kulturális problémák, s az emberiséget érintő óriási változások, amelyek előtt mindannyian állunk. Ami pedig mindezt összefoglalja, azok Nagy László örökérvényű szavai: „S ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra!”

---

Borítókép: Szalai Dániel a Mentális minták című kiállítás megnyitóján, a Zmeták Ernő Művészeti Galériában. Kép forrás: a galéria weboldala (gueznz.eu).

A cikk további illusztrációi: a művész jóvoltából.

^[1] hímzések

^[2] Jiří Hanzelka (1920−2003) és Miroslav Zikmund (1919−2021) cseh újságírók a szocialista Csehszlovákia, és az egész kelet-európai sajtó médiasztárjai voltak az 1950-es években, ugyanis a Tatra autógyár megbízásából beutazták az egész világot. Útjukról útikönyvek, mozgó- és diafilmek jelentek meg, melyek széles körben elterjedtek.

^[3] Vysoká škola uměleckoprůmyslová v Praze (Prágai Iparművészeti Főiskola)

^[4] A 90-es években kezdtük használni az iskolában a „más anyagok” megnevezést, mert a klasszikus textilbőlmunkák állati vagy növényi eredetű szálas anyagból, fonalból készülnek, mi pedig nejlon tasakokból, különböző műanyagokból, drótokból, papírokból fontunk, szőttünk. Ezért neveztük „más” anyagoknak, ami leggyakrabban hulladék, másodéletű anyag volt.