„Elhívni húsz romát egy kiállításra, ahol van hatvan kép egy gettóról – értelmetlen”

Interjú Kuki Norbert intermédia-művésszel

Kuki Norbert (1999) Csallóközcsütörtökről (Štvrtok na Ostrove, Szlovákia) származik. Tanulmányait a pozsonyi Képzőművészeti Főiskola intermédia szakán (VŠVU, Katedra Intermédií) végezte. Képzőművészeti munkásságában a kortárs roma esztétikával és kultúrával foglalkozik, továbbá zenét szerez, jelenleg pedig hangmérnökként dolgozik a fck them lemezkiadónál. Az elmúlt években a közönség már találkozhatott a munkáival a Budapest Art Marketen, a tranzit.sk-ban, a nagyszombati Ján Koniárek Galériában, nemrég pedig a budapesti Artus Stúdióban is. 2025. szeptember 12-ig a pozsonyi Gandy Galériában látható Philosophy of Vagabondism (A csavargóság filozófiája) című diplomamunkája a Chapter1 program keretében.

Az interjú a Kontur Magazin Szlovákiából származó, vagy itt élő pályakezdő alkotókat bemutató sorozatának legújabb része.

Mindig is tudtad, hogy képzőművészettel vagy valamilyen alkotói munkával szeretnél foglalkozni?

Igen is, meg nem is. Kiskoromban imádtam a Lego játékokat, és az volt az álmom, hogy gépészmérnök vagy feltaláló leszek. Idővel rájöttem, hogy ehhez a matematikában nem vagyok elég erős. Aztán a zene és a képzőművészet között hezitáltam. Végül animáció szakra jelentkeztem a pozsonyi Iparművészeti Középiskolába (Škola umeleckého priemyslu – scénického výtvarníctva).

Több munkádban is fontos szerepet kap a roma identitás és a közösségi tapasztalat. Tudatosan lett ez a központi témád?

Tudatosan akartam ezzel foglalkozni, mert mindig is éreztem, hogy erről beszélni kell. Sokáig azonban azt gondoltam, hogy ez senkit sem érdekel. Emiatt egy időben abba is akartam hagyni az egyetemet, mivel nem láttam magam körül senkit, aki hasonló témákkal foglalkozna.

Azért választottam az intermédia szakot, mert azt láttam, hogy ott sokféle dologgal lehet kísérletezni – és én is sok mindennel szerettem volna foglalkozni. A nyílt napokon otthon éreztem magam abban a közegben, aztán szerencsére fel is vettek. Az egyetemi képzés alatt mégis gyakran kívülállónak éreztem magam, mert mindenki az ózonréteggel, a Szudánban éhező gyerekekkel és ehhez hasonló globális problémákkal foglalkozott. Bár ezek valóban fontos dolgok, ugyanilyen nehézségek vannak mindössze tíz kilométerre is. Ennek ellenére sosem éreztem, hogy ez bárkit is érdekelne.

Majd Jana Kapelová műtermébe kerültem, ahol nyitott curriculummal kezdődik a félév, ami azt jelenti, hogy  a diákok szabadon dönthetik el, mivel szeretnének foglalkozni. Itt éreztem először, hogy nemcsak teret kapok arra, hogy beszéljek azokról a témáról, amik engem érdekelnek, de mások is figyelnek rá.

Mik voltak a visszajelzések?

Amikor megszületett az Ostrov Ep. 1-2 (Sziget Ep. 1-2) című rádiójáték, írt nekem egy srác, aki rátalált az interneten, hogy ennél nagyobb baromságot és egyben igazságot még nem hallott. Ő épp egy olyan fiatal, mint aki a művet inspirálta. Ez számomra sokkal többet ér, mint egy professzor szakmai véleménye.

Ebben a rádiójátékban a személyes történetmesélés és a közösségi emlékezet összefonódik. Miben látod a relevanciáját a közösségi – és sok esetben marginalizált – történetek kihangosításának?

Ha nem hagyod el azt a közeget, amelyben felnőttél, akkor sokszor nem veszed észre, hogy az ottani dolgok mennyire eltérnek a máshol tapasztalhatóaktól. Én már középiskolás koromban elszakadtam Csallóközből, és akkor tudatosult bennem, hogy mennyire más problémák vannak jelen a pozsonyi közegben, mint otthon. Azonban azt is éreztem –  Beton Hofit idézve –, hogy nem ismerek senkit.

A Phenav Tumenge Jek Vicco^[1] (Hadd mondjak el egy viccet) című videódban egy roma viccen keresztül bontasz ki komoly társadalmi kérdéseket. Hogyan látod a humor szerepét a kisebbségi tapasztalatok reprezentációjában?

Szerintem csak a humoron keresztül lehet megfogni súlyos témákat. Az egyik komikus példaképem, Patrice O’Neal egy interjúban azt mondta: „nem gondoltam volna, hogy ennyi szomorúsággal jár egy vicc.” Ha fekete filmeket nézünk, gyakran inkább tragikomédiát látunk, mint klasszikus komédiát. Az afroamerikai kultúrában olyan műfajok alakultak ki, mint a black comedy, a blaxploitation, az AfroFuturism, az AfroSurrealism vagy az AfroPessimism – ezekben a humor, a szürrealizmus vagy a radikális kritika eszközei segítenek megfogalmazni a kisebbségi tapasztalatot.

Engem ezek a formák inspirálnak abban, hogyan lehetne egy hasonló – akár roma – kulturális nyelvet kialakítani, amely egyszerre önironikus, kritikus és érzelmileg pontos. A humor nálam nem a generációkon átívelő trauma kerülése, hanem annak feldolgozási módja.

Több projektedben is szembesítesz a roma közösségen belüli problémákkal (például belső versengés, identitásválság). Milyen visszajelzéseket kaptál ezekről a munkákról a közösség részéről?

Látják és örülnek neki, mert „közülük való” vagyok, és mondhatják, hogy van egy cigánygyerek ismerősöm, akinek főiskolája van. De ezen túl gyakran fogalmuk sincs, hogy mivel foglalkozom. A Phenav Tumenge Jek Vicco videómat viszont megosztotta egy barátom és meg is jelölt benne, így eljutott az unokatestvéreimhez, akik írtak, hogy “bro, keep it up” (tesó, csak így tovább).

Mit gondolsz, hogyan lehetne a roma közösségeket jobban bevonni a kortárs művészetbe – akár nézőként, akár alkotóként?

Olyan eseményeket kellene szervezni, amelyek nem arról szólnak, hogy az alkotó mit gondol saját magáról. Elhívni húsz romát egy kiállításra, ahol van hatvan kép egy gettóról – értelmetlen. Egy barátom a Flace-nél dolgozik, illetve az ő ruhamárkája a Roma Sport. Május 8-án, a fasizmus feletti győzelem napján volt egy közös eseményünk: szerveztünk egy tíz kilométeres futást, utána pedig a Kuky Band adott koncertet az üzlethelyiségében, ahol Šmolki (a 13K egyik rappere) és a pozsonyi konzervatórium zenészei közösen zenéltek. Ez annyira tetszett az embereknek és viral lett a neten is, hogy később hivatalos stúdiófelvétel is készült belőle. Ez a legfurcsább, legmeglepőbb és legautentikusabb kollaboráció, amit eddig láttam. Szerintem pontosan ilyen típusú, szokatlan fúziók révén lehet bevonni a roma közösséget ezekbe a témákba. Nem elég képeket kiállítani, aktivizálni kell az embereket.

Mit jelent számodra az alkotás során a nyelvhasználat, például a romani nyelv használata?

Eleinte csak viccből, trollkodásból kezdtem el használni a romani nyelvet a munkáimban. Ennek az volt az oka, hogy a VŠVU-n a szemeszterzáró kiállítások alkalmával azt éreztem, hogy a professzorok állnak, nézik a művedet, bólogatnak, hogy jó, viszont én ennél több visszajelzésre vágytam. Ekkor készítettem el a Phenav Tumenge Jek Vicco-t roma nyelven. Egy kis tévéképernyőn vetítettem és feliratoztam, így az embereknek meg kellett nézniük az egészet, hogy visszajelzést tudjanak adni róla.

Felelősségednek tartod lebontani vagy csökkenteni a romákkal szembeni előítéleteket, például a munkáidon keresztül?

Az előítéletek lebontását nem tartom felelősségemnek, de azt igen, hogy beszéljek róluk. Nem tudom miért, de van bennem egy belső késztetés erre.

Mit tartasz hitelesnek, ami a roma témák képviseletét érinti a képzőművészetben?

Azt, ami tényszerűen közvetít valamit. Ha roma témáról beszélsz, fontos, hogy meghatározd: hol, milyen kontextusban és kikről beszélsz, hogy a közösség se érezze félreérthetőnek vagy visszásnak. A legtöbb szlovák képzőművész tévúton jár ezzel kapcsolatban. Azt érzem, hogy nincs más témájuk, és a roma témával tudnak érvényesülni, aztán ebben maradnak, mert eladható és trendi. Ezt kevesen mondják ki, hogy mára a roma reprezentációból egyfajta trend lett.

Mit tapasztaltál, mennyire nyitott a szlovákiai művészeti szcéna a roma művészekre? Érezted valaha, hogy címkéznek vagy beskatulyáznak?

Néha úgy érzem, mintha egyes intézmények inkább “kipipálnának”, mintsem valóban kíváncsiak lennének a munkámra. Például amikor egy kiállításból „hiányzik egy cigánygyerek munkája”, akkor gyorsan hívnak, hogy „kitöltsék a teret”. Viccesnek tartom, mert pont ez az, amit roma szürrealizmusnak hívok: amikor a reprezentáció nem az együttműködésből, hanem a hiány pótlásából fakad.

Ezzel kapcsolatban megosztanék egy történetet, ami részlet a diplomamunkámból^[2]: „Délután elmentem egy találkozóra a kiállítással kapcsolatban, hogy megtudjam, mi is fog pontosan történni, és főleg, hogy jár-e ezért valamilyen honorárium.

– „Meg tudom kérdezni, de szerintem nincs.” – koncentráltan pötyögött a laptopján, mintha keresne valamit, aztán rám nézett, és folytatta:

– „Nem. Ez nincs honorálva. Sajnos nem tudunk fizetni a mű kiállításáért, de jó lenne, ha el tudnál jönni a megnyitóra. Egy éjszakát tudunk téríteni.”

– „Oké, ez jól hangzik.” – bólogattam.

– „Tudod, az általánosban volt néhány roma osztálytársam.”

– „Hát, szerintem mindenkinek…”

– „Megtanítottak pár roma szóra is. Többségében káromkodás. Ku? kurupto muj?”

Továbbra is bólogattam, és csend lett köztünk. Felálltam, hogy indulok, ő pedig kikísért az ajtóhoz.

– „Ti romák hogyan köszöntitek egymást?”

– „Hát… az idősebbek régen úgy köszöntek, hogy Taves Baktalo, ami a ‘Te oves bachtalo’ vagy ‘Te oves bastalo’ összevonása – attól függ, melyik csoport vagy dialektus. Azt jelenti, hogy legyél áldott. De mi ezt nem használjuk. Nem hallottam senkit sem a családomban, sem a környezetemben így köszönni. Mi csak annyit mondunk, hogy… Csao.”

– „Csáó? Király, mint az olaszok!”

– „Jaja, mint az olaszok… szóval… csá akkor…”

Ahogy ökölpacsit akartam adni, ő azt hitte, hogy a felemelt öklöm a fekete erő jele, így ő is felemelte az öklét büszkén, és úgy köszönt el.

– „Csáó!”

Mennyire látod átjárhatónak a határt az „aktivizmus” és a „képzőművészet” között a saját praxisodban?

Szerintem mindig kéz a kézben járt ez a két dolog. Amit csinálok, az aktivizmus. Bár sokáig próbáltam kizárni a politikát, idővel rájöttem, hogy mindenben jelen van. Az is, hogy ma azt csinálom, amit csinálok, annak köszönhető, hogy eljutottam olyan workshopokra, amelyek roma témákkal foglalkoznak.^[3] Ezekre egyrészt haragszom, mert képesek már ötven éve összeülni és a semmiről beszélni, de másrészt én is az egyik „termékük” vagyok. És akkor marad a kérdés, hogy van-e értelme összeülni és beszélgetni.

Hogyan kerültél kapcsolatba a zenével?

Gépészmérnök mellett rapper is akartam lenni, és egyszer rákerestem, hogyan kell beat-eket készíteni, azóta része az életemnek.

Gyakran dolgozol hanggal, rádiódrámákkal, slam poetry-vel – mit ad számodra ez a médium, amit például a klasszikus képzőművészeti eszközök nem?

A slam poetry-vel akkor foglalkoztam igazán, amikor még alapiskolába jártam. Imádtam a magyar slam poetryt, ha az nincs, egy részem nem létezik. Emiatt akartam magyar gimnáziumba menni, de anyukám nem engedett, mert nem gondolta, hogy magyar középiskolával érvényesülni tudok majd Szlovákiában.

Amit ez a műfaj ad, az az, hogy nem kell arról beszélni, hogy megyek beszívni vagy kurvázni, hanem beszélhetünk arról, amiről AkkezdetPhiai. Vagyis lehet értelmes, akár értelmiségi témákat is előhozni úgy, hogy az mégis menő marad, és nem úgy nézek ki közben, mint akit meg akarnak verni a hátsó padban.

Hogyan látod az intermédia határait, vagy épp határtalanságát a kortárs művészeten belül?

Szerintem nincsenek határai, illetve az az egyetlen határ, hogy ne törj meg a saját művészetedért, hogy tudatosan csináld azt, amit csinálsz.

Milyen terveid vannak a jövőben, van kilátásban kiállítás vagy egyéb projekt?

Budapesten szerepelek május-júniusban egy csoportos kiállításon az Artus Galériában. 2024-ben részt vettem a marosvásárhelyi B5 Studio – ArtEast rezidenciáján, egy ott kialakult kapcsolatnak köszönhetően kaptam meghívást ebbe a kiállításba. A pozsonyi Gandy Galériában május 21-e és szeptember 12-e között látható a Philosophy of Vagabondism (2024) című diplomamunkám, továbbá a Pozsonyi Városi Galériában is szerepelni fogok októberben.

Ha a munkásságod egy mixtape lenne, milyen számok szerepelnének rajta?

A Kontrafakt-tól a Celý deň sa zajebávam és a Mám piči. Csak abszolút hülyeségek.

Borítókép: Video still Kuki Norbert a Hadd mondjak el egy viccet című videójából.

---

^[1] A Phenav Tumenge Jek Vicco videó 2024. 5. 10 – 9. 8. között a SKÚTER / SCOOTER VI. – akcia mladého umenia (SKÚTER – fiatal művészeti esemény) c. csoportos kiállításon is szerepelt, a kiállításról publikált cikkünk itt olvasható. Illetve 2023-ban az Art Market Budapesten a Gandy Gallery standján tűnt fel – az erről készült beszámolónk itt található.

^[2] A művész Filozofia Vagabundstva (A csavargóság filozófiája, 2024) című diplomamunkája a roma szürrealizmus fogalmát az afroszürrealizmusból kiindulva dolgozza ki – ez a kritikai és esztétikai stratégia a kisebbségi tapasztalat abszurditását, hétköznapi szürrealitását emeli művészi szintre.

^[3] Youth Kicking Off the Decade to Counter Antigypsysism (Szlovákia, 2022), Dikh He Na Bister (Lengyelország, 2022), Tyrana – So Keres, Europa? (Albánia, 2022), Congress of Young Romani People (Szlovákia, 2022)