„Mintha kiterjeszteném a testemet, és a gondolataim alakot öltenének valaki másban” 

Interjú Mazán Anikó festőművésszel

A szőgyéni származású Mazán Anikó (1995) 2022-ben fejezte be tanulmányait a Magyar Képzőművészeti Egyetem festőművész szakán Bukta Imre és Ötvös Zoltán osztályában. Később ugyanott képzőművész tanári diplomát is szerzett. Jelenleg az udvardi Majtényi Alapiskolában és a neszmélyi Launai Miklós Református Iskolában tanít. Alkotói attitűdjére a természetművészet és a performatív művészeti gyakorlatok jellemzőek, amelyek kutatáson alapuló sorozatokban öltenek testet.

Az interjú a Kontur Magazin Szlovákiából származó, vagy itt élő pályakezdő alkotókat bemutató sorozatának keretén belül jött létre.

Hogyan kezdődött a képzőművészeti pályád? Volt valamilyen meghatározó élmény, ami erre az útra terelt?

Meghatározó élményem a családomhoz kötődik. Gyerekként egy szeretetteljes, bensőséges közegben nőttem fel, és különösen közeli kapcsolatot ápoltam a nagyapámmal, aki maga is rajzolt gyerekkorában. Szokásunk volt a diófa alatt feküdni, együtt nézni a csillagokat, és beszélgetni az időről, annak múlásáról. Hétéves koromban meghalt a dédapám, aki velünk élt, majd néhány évvel később a nagyapám és a dédnagyanyám is. Így gyerekként több családi halálesetet éltem át. Úgy érzem, ez a tapasztalat ma is meghatározza a munkáimat: számomra a halál és annak feldolgozása elengedhetetlen része az életnek. Fontosnak tartom, hogy jelen legyek, és szeressem azt, amit csinálok.

Kérdés volt számodra, hogy Szlovákiában vagy Magyarországon tanulj tovább?

Ez sorsszerű volt. Elég korán elkezdtem rajzolni és festeni, az alapiskolás rajztanárom megerősítette, hogy van hozzá érzékem, úgyhogy később a Gútai Magán Szakközépiskolába felvételiztem. Itt Ölveczky Gábor grafikus, tipográfus, plakátművész is a tanárom volt, ő ajánlotta nekem a Kisképzőt (budapesti Képző- és Iparművészeti Szakgimnázium – a szerk.) mint megfelelő intézményt a képzőművészeti alapok elsajátításához. Bevittem a portfóliómat, és átvettek, így kerültem Szőke Gáspár festőművész és rapper festő osztályába.

Tulajdonképpen nem is gondolkoztam rajta, hogy Szlovákiában maradjak-e vagy sem, mivel szimpatikus volt a magyarországi közeg és az emberek, nem volt kérdés a váltás. A Kisképző után pedig egyértelmű volt, hogy a Magyar Képzőművészeti Egyetemre jelentkezzek.

Néhány éve képzőművészetet tanítasz általános- és középiskolákban. Mennyiben hatja át tanári munkádat a saját művészi látásmódod?

Már az egyetemi éveim alatt is nagyon érdekeltek az absztrakt művészetek, főként az absztrakt expresszionizmus. Nagy hatással voltak rám Yves Klein és Vaszilij Kandinszkij írásai, amelyek a színérzetet a spiritualitáson és a pszichológián keresztül közelítik meg. Ezen érdeklődésemnek gyökere abban rejlik, hogy már egészen régóta van egy megfogalmazhatatlan megérzésem a formai világgal kapcsolatban. Úgy tűnik, ezzel a meglátással nem vagyok egyedül: a keleti filozófiák és az esztéták is beszélnek arról a mélyebb „beleérzésről” egy adott tárgyba vagy formába, amely rámutat, hogy a látvány vagy a tárgy több annál, mint amit első pillantásra érzékelünk. Ezzel összhangban mindig is foglalkoztattak a jungi szimbólumok^[1] és a tudat folyamatai: hogyan jelennek meg az egyén belső világának tartalmai a képzőművészetben, és hogyan ölt testet a tudatalatti vizuális formákban. 

Mostanra pedig gyökeret vert bennem egy gondolat, amit az egyik volt diákom mondott nekem arról, hogy szerinte mi a különbség mester és tanár között. Ezt most szeretném megosztani, mert nagyon tanulságosnak tartom: a tanár bemegy a munkahelyére – az iskolába – átadja azt, amit egyszer neki is átadtak. A mester viszont úgy tanít, hogy közben megmutatja azt a lehetőséget is, ami a diákban rejlik és amelyről még ő maga sem sejti, hogy képes rá. Ez nem egy kis feladat, hanem egy életen át tartó, nap mint nap gyakorolt életszemlélet és tudás (ami alatt az emberi szellemről alkotott tudást is értem) szükséges hozzá. Én szerencsésnek tartom magam, mert találkozhattam ilyen mesterekkel. A tanítással pedig elsősorban az a célom, hogy valakinek én is ilyen mestere lehessek. Ha már egy ember így érzi, megérte. A valódi mester-tanítvány kapcsolatokról én azt tartom, hogy nem érnek véget az idő múlásával, hanem örök nyomként maradnak meg.

Van olyan élményed a diákjaiddal, ami visszahatott a saját művészetedre?

Úgy érzem, hogy az élet folyamatos fejlődést kíván tőlünk, és ez a tanításban különösen erősen mutatkozik meg. Ez emberileg és szakmailag egyaránt igaz. Biztos vagyok benne, hogy számos olyan momentum volt, amely hatott rám, ezáltal hatott a munkáimra is. Nincs olyan emberi találkozás, amelyben ne alakulna ki valamilyen viszonyulásunk – még ha az  semlegesnek is tűnik. Fontos hangsúlyozni, hogy a semlegesség sem üres állapot, hanem önmagában is jelentős, hiszen meghatározza, hogyan vagyunk jelen a másik emberrel való kapcsolatban.

Festő szakon végeztél, de más médiumokkal is dolgozol (hímzés, videó, performansz stb.) Hogyan hatja át a festői szemlélet az egyéb médiumokkal való munkát, alkotói folyamatot?

A gondolkodásom túlmutat a festészeten. A mű mögött álló gondolat, helyspecifikusság,  filozófiai kontextus fontos a számomra. Nem biztos, hogy festészeti témakörök érdekelnek, de az sem biztos, hogy nem. Valójában olyan kérdések foglalkoztatnak, amelyek a festészet, a szobrászat és a performansz határán mozognak. Úgy látom, hogy más festők is hasonlóan gondolkodnak. Bár a síkkép továbbra is eladható és ismert médium, a saját tapasztalataim és a kortárs diskurzus alapján a festészettel kapcsolatos párbeszéd egyre gyakrabban fonódik össze a térrel és a helyspecifikussággal.

Van olyan műved vagy projekted, amit különösen nehéz volt megvalósítani?

Számomra a legnehezebb dolog a napi rutin beépítése az életembe, emiatt a Dies Belli, vagyis A háború napjai, készítése kifejezetten nehéz. (A Dies Belli – A háború napjai című konceptuális mű az orosz-ukrán háború kitörésének napja óta íródik. Mazán minden nap feljegyzi, hány nap telt el azóta, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát. 2025. augusztus 27-én, az interjú rögzítésének napján 1280 napja tartott a háború – a szerk.). Ezzel a munkával együtt élek, van egy három méteres ipari papír az ágyam alatt, amit minden nap előszedek, kitekerem, majd visszatekerem és visszateszem. A szénből előre bekevert tussal is együtt élek, mindig itt van az asztalon. Olyan ez a mű, mint egy kapcsolat. Érdekes élmény minden nap felírni a számokat, és közben figyelni, hogyan érzem magam tőle.

Mi jellemző az alkotási folyamatodra?

Mindig is a gondolkodásom része volt a szerialitás, vagyis, hogy sorozatokban gondolkodom. Az egyik gondolat inspirálja a másikat, az egyik munkából lesz egy másik. Nem tudok úgy alkotni, hogy ne gondolnám végig filozófiai, ökológiai, politikai szempontból az adott problémát. Igényem, hogy ezeken a gondolatfüzéreken végigrágjam magamat, mert így tudom elkezdeni a tényleges alkotást. Emiatt igyekszem sokat olvasni. Úgy hiszem, ez egy tipikusan európai hozzáállás. A legnagyobb kihívás a releváns szempontok megtalálása. Ha ez az elméleti folyamat lejátszódik, akkor nem igénylem, hogy az elmém tovább dolgozzon, így képes vagyok csendben lenni és elmélyülni a saját alkotói folyamatomban.

A Pozsonyi Liszt Intézetben, majd a komáromi Limes Galériában bemutatott Textura Temporaris et Statii projekt^[2] kapcsán szakrális terekre adott reflexióról beszélsz. Mit jelent számodra, hogy a kiállítótér „újragondolt testté válik”?

A megsemmisülés szélén álló terek közel kerülnek ahhoz, hogy kitörlődjenek az emberi emlékezetből. Többek egyszerű múltbéli lenyomatoknál, a lét és a nemlét határán mozognak. Számomra éppen ez a határ a legizgalmasabb. A hímzésben is felfedezhető ez a dimenzióváltás, ahogyan a fonal egy sík felületen új térbeliséget teremt.

Amikor elindulok egy romhoz, a jövő felé indulok, de amikor odaérek, már a múltat keresem. A romoknál az idő megkérdőjeleződik, az anyag az idő lenyomatává válik, a mű pedig magába sűríti az idő nyomait. Struktúrák jönnek létre, amelyek hordozzák a narratívát. Míg például a Stonehenge a kánon által az emberi emlékezet részévé vált, addig az általam választott terek fokozatosan kiszorulnak, vagy már teljesen ki is szorultak belőle. A művészetben és a művészettörténetben az emlékezés gesztusa, a kánon és a kiragadás dominál, az én munkám is egyfajta kiragadás, csak más perspektívából.

A romok kapcsán egy másik fontos kérdés számomra a művészet periférikus helyzete, egyközegűsége, zárt rendszere. Erősen foglalkoztat, hogyan lehet a szociális média platformjait művészeti akciók tereiként használni. A Textura Temporaris et Statii projekthez például külön Instagram oldalt is indítottam, és egy weboldal előkészítésén is dolgozom. Érdekel, hogyan válhat digitálisan performatívvá egy mű, hogyan tud jelen lenni a világhálón. Fontosnak tartom, hogy ezeken a platformokon is láthatóak legyenek, mert úgy tekintek rájuk, mint új terekre, ahol a művészet megszólalhat, és olyan embereket is elérhet, akiket más módon nem érne el.

Van olyan tér, amivel még nem foglalkoztál, de nagyon érdekel?

Az volt a koncepcióm, hogy kulturális és szakrális tereket keresek, de vannak a régióban például egészen izgalmas, a II. világháború után hátrahagyott katonai terek. Még át kell gondolnom, hogy bevonnék-e ilyen tereket, épületmaradványokat is a projektbe.

Évek óta részt veszel az IN SITU szimpóziumon^[3], ami egy egyedülálló kezdeményezés Szlovákiában. Mit ad számodra ez a kollaboráció?

Nagyon sokat jelent számomra, rendkívül inspiráló egyívású emberekkel együtt dolgozni. Nem ismerek még egy olyan közösséget, ahol ennyire szeretetteljes és megértő diskurzus zajlana. Erősen hatnak rám a külső tényezők, és ebben az esetben ez hatalmas inspirációs erő: amikor nyáron tíz napig együtt élünk és alkotunk, az teljesen új energiákat szabadít fel bennem. Biztosan nem tartanék most itt az alkotói folyamatomban, ha nem találkoztam volna velük. Bár a művésztelepen többnyire a saját önálló munkáinkon dolgozunk, mégis kollaboratív a folyamat a közös gondolkodás és a folyamatos egymásra hatás miatt, a közös gondolkodás eredménye pedig szervesen beépül a saját alkotói praxisomba. A művésztelepek új műfajok kipróbálására is indítottak, így jött létre 2023-ban a Kéregfej című performanszom, majd 2024-ben a 1-1;0 videómunkám és a Zsigrai Eszterrel közös performanszunk, a Túl közel vagy!. Idén is készítettem egy videót, ami aTardus de Vulnere – Sebe miatt lassú címet viseli.

Hogyan látod a kortárs művészet helyzetét Szlovákiában, különösen a kisebbségi magyar közösség szempontjából?

Úgy látom, hogy Szlovákiában a kortárs művészet helyzete elég kettős. Nagy a különbség azok között, akik napi szinten dolgoznak a művészet területén – legyenek ők művészek, kurátorok vagy más szakemberek – és azok között, akik csupán alkalmanként, mondjuk egy évben egyszer-kétszer találkoznak vele. Emiatt sokszor szakadék alakul ki a szakmai közeg és a szélesebb közönség között. Kiállításmegnyitókon is gyakran azt tapasztaljuk, hogy a közönség döntő része a kiállító művész családjából, baráti köréből és a szakmából kerül ki, míg a „külső” érdeklődők száma elenyésző. A kisebbségi magyar közösségben ez a jelenség még erősebben érezhető, hiszen eleve szűkebb a közönség, így még nehezebb megszólítani azokat, akik nem hivatásszerűen foglalkoznak művészettel, csak érdeklődnek iránta. Ugyanakkor épp emiatt minden egyes kívülről érkező látogató vagy új érdeklődő különösen értékes.

Hogyan látod, mennyiben támogatja a szlovákiai (magyar) művészeti közeg a fiatal alkotókat?

Szlovákiában a fiatal művészek számára elérhetőek különböző pályázati lehetőségek és ösztöndíjak. Kiemelkedő szerepe van a Művészettámogatási Alapnak (Fond na podporu umenia), amely évente támogatást nyújt képzőművészeti és egyéb művészeti projektekhez. Emellett a Kult Minor – Kisebbségi Kulturális Alap kifejezetten a nemzeti kisebbségek, így a szlovákiai magyar közösség kulturális tevékenységeit is támogatja. Ugyanakkor az elmúlt évben a művészeti közeg működését politikai beavatkozások és intézményi átalakítások is érintették, ami bizonyos mértékig nehezíti a fiatal alkotók helyzetét és a független művészeti projektek finanszírozását. Ezért különösen fontos, hogy a támogatási rendszerek átláthatóan és stabilan működjenek, hogy a fiatalok kreativitása és szakmai fejlődése biztosított legyen. Ahogy mondják ,,a kultúra a nemzet lelke”.

Azt vallod, műveid nem válaszok, hanem nyitott kérdések. Hogyan éled meg azt, hogy egy mű nem készül el soha, mindig tovább él és formálódik? Hogyan tartod meg a műveidben a folyamatos kérdezés lehetőségét?

Az a jó ebben, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy egy mű létrejön, nyitott marad. Ha most nem mondanék semmit arról, amit csinálok, csak eléd tenném a munkámat, rögtön felmerülne a kérdés, hogy mit akarnak ezek kifejezni? Ez a kérdés mindig a nézőben születik meg, így a mű nem zárul le az én gondolatommal. Létrehozok egy tárgyat, amely a világban önállóan kezd el működni, és akár külső hatások által is formálódik, ahogy az életben minden más is folyamatosan változik. A feladat kettős: az alkotónak törekednie kell arra, hogy a munkája kapcsán őszinte és hű tudjon maradni önmagához és a magában elképzelt képhez. A szemlélő pozíciója más, de szintén nem egyszerű, hiszen a műnek általában több rétege van, az hogy melyik nyílik ki a néző előtt, az rajta múlik.

Minden szubjektív attól a ponttól kezdve, hogy nem akarom a nézőre erőltetni a mondanivalómat, és ez felszabadító. Mintha kiterjeszteném a testemet, és a gondolataim alakot öltenének valaki másban.

Említetted, hogy idő kellett hozzá, hogy el tudd fogadni a saját kézjegyedet. Hogyan látod a saját helyed a kortárs művészeti közegben? Inkább rivalizálás vagy inspiráció jellemzi a viszonyodat más művészekkel?

Amióta a folyamatra helyezem a hangsúlyt, nem érzem riválisnak a kortárs közegemet. Megnyugtat, hogy nem kell minden festészeti gondolatomat a saját munkáimba sűrítenem, hiszen ezt mások is megteszik. A művészekben azt az embertípust látom, akikkel tudok kapcsolódni.

Milyen terveid vannak a közeljövőben új projektek, kiállítások, együttműködések terén?

Október közepén nyílik Budapesten a Magyarság Házában egy csoportos kiállítás fiatal határon túli magyar alkotók munkáiból, amin én is szerepelek a Temporaris Corpora címűfestménysorozatommal és az azonos című performanszommal. Ezt a performanszt először 2024-ben, a dunaszerdahelyi NFG klubban mutattam be a Temporaris Corpora kiállítás megnyitóján. Szeretném megújítani a megváltozott térre és kontextusra reagálva. Ezúttal Papp Ida Zsuzsanna lesz a társam a performanszban.

Továbbá szeretném Gyűrődések című kollázssorozatomat kiállítani a komáromi Limes Galéria Dúdor István termében. Ez egy kisméretű képekből álló, száz darabos sorozat, ami megvásárolható lesz, a befolyó összeget pedig a galéria fenntartására ajánlanám. A sorozat az anyag – ez esetben a talált papírfecnik – emlékezetével foglalkozik. Ezeket a papírokat hajtogattam, gyűrögettem a rendezettség és az ösztönös késztetés gesztusaival játszva. Az alapanyagok között eredeti 1900-as évek második feléből gyűjtött, illetve talált papírok, fotók, pénzdarabok, ezek reprodukciói, cianotípiák, rézkarc és monotípiák darabjai, növényi pigmenttel készített festmények részletei, pigmenttesztek papírfecnijei, kiállításokból visszamaradt, valamint más forrásból származó szövegtöredékek lelhetőek fel.

Mennyire fontos számodra a közönség jelenléte vagy reakciója, amikor performatív munkát készítesz?

Nem kifejezetten a közönség jelenléte vagy reakciója a fontos számomra, maga a folyamat a lényeg. A vitális elemek ilyenkor kiszorulnak, és valójában maga az aktus – hogy megtörténjen – válik meghatározóvá. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy minden mű nyitott a befogadó elméje felé. Én csupán annyit tehetek, hogy kérdéseket, élményeket és tapasztalatokat kínálok, amelyeket mindenki a saját módján dolgoz fel és értelmez.

Hogyan néz ki egy ideális alkotói nap a számodra?

Az ideális nap ott kezdődik, hogy előző éjjel nem festek hajnalig, így ki tudom pihenni magam. Felkelek, iszom egy pohár langyos vizet, kimegyek az udvarra, megölelgetem a kutyámat és megköszönöm a térnek, hogy megtartja a testemet. Jógázok, nyújtok és meditálok. Majd lemegyek a mamához egy kávéra. Elkezdek valamin molyolni, ami aktuálisan izgat. Most egy új sorozaton dolgozom, amelynek kiindulópontja az a felismerés, hogy az installációim valójában térhímzések. Ebből kiindulva elkezdtem egy új sorozatot festeni a hímzésminták logikája alapján. Ahol öltést kell csinálni az anyagban, ott van ecsetvonás, ahol nem kell, ott nincs. Ezt egy négyzethálón kezdtem el, ami stabil szerkezetet biztosít, ezzel szemben a kézzel való festés esetleges, így a végeredmény sem kiszámítható. 

Ha megvan a koncepció, már csak az élvezetes rész, az összpontosított figyelem marad hátra. Amikor ezt az állapotot tényleg sikerül elérni, az valóban nagyon jó. Ha ez nem sikerül, akkor nem jó erőltetni, olyankor inkább olvasok. Eközben lehet, hogy éppen szűrődik a műteremben az egyik pigment és a tudat, hogy miközben olvasok szűrődik a pigment – igazán kellemes. Az ideális alkotói nap vége az lenne, hogy találkozom valakivel, akivel lehet beszélgetni azokról a művészeti és filozófiai kérdésekről, amik aktuálisan foglalkoztatnak, mondjuk valami jó ízű dolog mellett. Ennél több nem is kell.

Borítókép: Mazán Anikó portréja (a művész jóvoltából).

---

^[1] A jungi szimbólumok Carl Gustav Jung svájci pszichiáter analitikus pszichológiájának központi elemei. Jung szerint a szimbólumok nem pusztán jelek, hanem a tudattalan mély rétegeiből fakadó képek, amelyek hidat képeznek a tudat és a tudattalan között. Jung szerint amikor álmainkban, mítoszokban vagy művészetben találkozunk ezekkel a szimbólumokkal, azok valójában pszichés folyamatokat fejeznek ki, és segítenek megérteni a lelki fejlődésünket. Példák jungi szimbólumokra: árnyék, fa, hegy, kígyó stb.

^[2] Mazán ebben a projektben főként dél-szlovákiai templom-és kastélyromokat keres fel, a romokhoz vezető útról készült videófelvétel egy-egy kiválasztott állóképéből pedig papír, vagy textil alapú festményeket készít, amit hímzéssel egészít ki és a helyszínen installál. A helyspecifikus, nagyméretű textilinstallációk célja, hogy a romokkal való szoros összefonódásuk révén egy új értelmezést adjanak a helyeknek, miközben érzékeltetik a megsemmisülés és az emlékezet fokozatos elvesztésének folyamatát. A két részben létrejött kiállításról itt és itt olvashatsz.

^[3] Az IN SITU művésztelep 2017-ben alakult Gyenes Gábor és Václav Kinga vezetésével. Kiállításaikról korábban itt és itt írtunk.