„Igyekszem végig nyitott maradni, mert maga a kép is kínál lehetséges megoldásokat”

Interjú Vámos János festőművésszel

A szőgyéni származású Vámos János 1995-ben született. 2019-ben végzett a Szlovák Műszaki Egyetem formatervező szakán, majd a budapesti Molnár Ani Galéria gyakornoka volt. Tanulmányait a Prágai Képzőművészeti Akadémián, Robert Šalanda és Lukáš Machalický festőosztályában folytatta, majd Marek Meduna és Petr Dub műtermében végzett 2025-ben. Egyetemi évei alatt Erasmus+ ösztöndíjasként üvegművészetet tanult a lisszaboni Nemzeti Képzőművészeti Akadémián.

Szőgyénből, egy zártabb magyar vidéki közegből indultál, ma pedig nemzetközi kiállításokon szerepelsz. Hogyan formálta a szemléletmódodat az a változás, amikor a szőgyéni gyerekkor után Pozsonyban, majd Prágában egy többnyelvű, többkultúrájú közegben találtad magad?

Ha valaki olyan családban nő fel, ahol például az apa építész, az anya pedig szobrász, a nagyszülők meg mondjuk orvosok, akkor természetes módon kap egyfajta szellemi érzékenységet. Én ezt gyakran érzem kontrasztban azzal, ahonnan jövök – a vidéki közeggel, ahol a problémák megnevezése és az azokra adott válaszok sokkal egyszerűbbek. Prága számomra rengeteget adott: ott tanultam meg, hogy képzőművészként az olvasás, az elméletek tanulmányozása nem kiegészítése, hanem szerves része a művészi munkának.

Tehát érzed magadon az első- vagy másodgenerációs értelmiségi élményt?

Igen, mondhatjuk. A nagyszüleim nem voltak tanult emberek, viszont ők már fontosnak tartották, hogy a saját gyerekeik továbbtanuljanak. Anyám tanár lett, én pedig abban nőttem fel, hogy Budapestre jártunk színházba, vagy más városokba múzeumokba, kiállításokra. Azon a vidéken, ahol felnőttem, nem volt jellemző, hogy az emberek elmennek egy kiállításra és beszélgetnek róla. Szerencsés vagyok, mert a származási közegemhez képest előnyösebb pozícióból indultam, de azért az is nagy változást jelentett, amikor Pozsonyból Prágába kerültem.

Érzékelhető az intellektuális különbség a két város között. Prágában a kulturális fejlődés nyugatiasabb, egyrészt az elhelyezkedése, másrészt a történelme miatt is. A szlovák közeg ezzel szemben más dinamikát mutat, az AVU-n (Prágai Képzőművészeti Akadémia – a szerk.) szerintem mélyebb, reflektáltabb a gondolkodás, mint sok másik közép-európai művészeti iskolában – állítom ezt az ismerőseim tapasztalatai alapján. Már némelyik kezdő képzőművész is olyan konceptuális gondolkodásmóddal lép be az egyetemre, amilyenre nekem csak egy másik képzés elvégzése után sikerült eljutnom. Persze ez személyenként változó, de kétségtelenül meghatározóak ebben a szociokulturális hatások.

Formatervezőnek készültél. Hogyan váltotta fel az autótervezést a festészet?

A képzés során egyre inkább átvándorolt a figyelmem a tervezésről a képzőművészetre. Ekkor jöttem rá, hogy engem maga az élet érdekel a leginkább, ha lehetne professzionálisan élni, akkor azt csinálnám. (Nevet.) Ehhez számomra talán a képzőművészet áll a legközelebb: ott érzem leginkább, hogy teret ad a megélésre, a tapasztalásra, valamint a látszólag egymástól távoli szférákból kiemelt összefüggések feldolgozására. Az pedig már csak hab a tortán, hogy ezeket az összefüggéseket a művész az anyagba is átültetheti, gondolatokat tehet megfoghatóvá.

Fontos számodra, hogy megtörd a hagyományos festészet kereteit?

A festészet meghatározó szerepet tölt be az életemben, de nem ragaszkodom a hagyományos formáihoz. A legfrissebb munkáimban is nyomon követhető ez a tendencia, a diplomakiállításomon sem klasszikus táblaképeket állítottam ki. Az az érzésem, hogy ahogy egyre inkább telítődünk a képernyőkön fogyasztott sík képekkel, úgy válik egyre hangsúlyosabbá a festészetben is az anyagiság, a taktilitás és a térbeliség.

Egy fakeretre feszített vászon már önmagában is egy tárgy, de mivel hosszú évszázadokon keresztül alig változott ez a forma, inkább a kép hordozójaként tekintünk rá. Ha ezen változtatunk, újabb kérdések nyílnak meg és a vászon elkezd objektumként viselkedni. Mindig is érdekeltek a festészeti konzekvenciák és a médium határai. A nyers, alapozatlan pamutvászon például afféle érzékeny felületként működik számomra – affektálja a sebezhetőséget vagy az őszinteséget. Az anyag már magában is beszédes: benne van a vidéki miliő nyersessége és egyszerűsége, önmagában is egy külön entitás. Minden beavatkozás látszik rajta: ha átfestek valamit, nyoma marad a folyamatnak.

Erasmus ösztöndíjjal üvegművészetet tanultál Lisszabonban. Mit adott ez az új tapasztalat az anyaggal való kapcsolatodhoz? Szeretnél még a jövőben háromdimenziós médiumokkal vagy kifejezetten üveggel dolgozni?

Az üveg azért foglalkoztat, mert vonz az az ellentmondás, hogy egyszerre átlátszó és sűrű, kemény és mégis törékeny. A művészetemet is a széles amplitúdókra, a szélsőségekre, az ellentétek közötti feszültségre építem. Valószínűnek tartom, hogy a jövőben fogok még üveggel dolgozni. Amikor Lisszabonból hazatértem, a festményeimbe is szerettem volna átültetni azokat a tapasztalatokat, amiket az üveg adott – az anyagszerű tömeget, a fokozott térbeli jelenlétet. Ebből születtek végül a formázott vásznaim.

Hogyan hatnak a városok és terek a gondolkodásodra?

A tér mindenképpen befolyásolja a munkáimat, mert minden helyzet más lehetőségeket kínál. Emiatt is szeretem a rezidenciákat. Lisszabonban például a festéshez egyszerűen kevés volt a hely, az üveghez viszont adott volt minden. Emiatt is mélyültem el az anyagiságban. Abban az időszakban sokat olvastam az elméleti háttérről is, például Juhani Pallasmaa A bőr szemei című könyvét, ami a haptikus minőségeket vizsgálja és azt, hogy milyen módon fetisizálódott a vizuális érzékelés.

A Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület új tagos bemutatkozójában úgy jellemzik a munkáidat, amelynek lényege, hogy a „kontrasztok és széles amplitúdók egyensúlyozzanak a durvaság a lágyság, az üresség a túlteljesítettség, az absztrakció és az ábrázolás határán.” Hogyan éled meg ezt az állandó balanszírozást?

Szerintem megtanultam ebben élni, ilyen a természetem. Úgy gondolom, az érzékenyebb embereknek érdemes megtanulniuk kezelni, vagy időről időre felülvizsgálni ezt, ha nem akarják magukban elnyomni, vagy épp kiszolgáltatni magukat az efféle belső hullámzásnak. Ráadásul annyi hatás ér minket az online térben, hogy már nem is kell különösebben érzékenynek lenni ahhoz, hogy érezzük, mekkora kihívás ez az egyensúlyozás.

Claire Bishop mondja a Disordered Attention: How We Look at Art and Performance Today (Megzavart figyelem: Hogyan tekintünk a művészetre és a performanszra ma) című kötetében, hogy az internet olyan gyorsan belénk ivódott, hogy az emberi pszichika igazodott az internethez, nem pedig fordítva. Szerintem ez a hibrid, egyszerre fizikai és online jelenlét még inkább fokozza az ambivalenciát. Ezért is szeretném hangsúlyozni a munkáimban a fragmentációt.

Sokat mozogsz nemzetközi közegben. Hogyan definiálod magad? Közép-európai művészként vagy szlovákiai magyarként? 

Jó kérdés, ez a pozsonyi éveim alatt állandó téma volt. Úgy érzem, hogy ami engem leginkább definiál ebben a tekintetben, az az anyanyelvem. Gyerekként ezen a nyelven lettem „becsatornázva” és a nyelv már eleve ad egy gondolkodási mintázatot, mondhatni örökséget. Magyarul tudom magam a legjobban kifejezni, ennek a nyelvnek érzem legjobban az árnyalatait, ebben érzem leginkább azt a bizonyos közös tudást is. Ugyanakkor már több mint tizenkét éve élek inkább cseh és szlovák környezetben, miközben megtanultam szlovákul is, így az sem idegen többé.

Szlovákiai magyarként szoktam magamra hivatkozni, de szerintem minél többféle kultúrát ismer meg az ember, annál inkább világossá válik, hogy bár itt Közép-Európában több nyelvet beszélünk, és kisebb nemzetekként élünk egymás mellett, a történelmünk nagyon hasonló, ami erős kapocs. Sok hasonló szólásunk is van akár a csehekkel, akár a szlovákokkal: lehet, hogy kicsit más szavakkal, de ugyanazokat a jelenségeket, tanulságokat tartottuk fontosnak megfogalmazni a kollektív tudatunkban.

Az Otthonról haza (2019) központi témája saját többlakiságodból fakadt. Változott a Covid-pandémia óta a Prága–Pozsony–Szőgyén–Budapest tengelyen való ingázásod gyakorisága?

Az Otthonról haza projekt születésének időszaka kemény volt, volt város, ahol csak egy-két éjszakát töltöttem, sokat voltam úton. Amikor megérkeztem Prágába, már vártam, hogy legyen egy hely, ami állandó, legyen idő és tér elmélyülni. Most már ugyanabban a lakásban lakom négy éve, és nagyon élvezem.  

A Covid-pandémia idején kezdtem el az ürességet kompozíciós elemként használni, és tudatosabban foglalkozni a formai konfrontációkkal, az expresszív tendenciák újra- vagy továbbgondolásával. Ma már az alap zajszint is elég magas, sokkal nehezebb túlkiabálni. Éppen ezért próbálom szintetizálni a tapasztalatokat, megragadni a dolgok esszenciáját, és úgy feldolgozni a különböző elemeket, hogy a mű közvetítse a túltelítettség és az üresség egyidejűségéből fakadó belső feszültséget.

Szerintem a jelenkor vizuális kultúrájában az ürességnek nagyon fontos szerepe van, ugyanakkor elég ellentmondásos helyzetbe került. Egyrészt vágyunk rá, mint egyfajta transzcendentális menedékre, ami kizárja az elsöprő információáradatot; másrészt viszont felszínre hozza a dopaminfüggő társadalom kényelmetlen érzését, ami a stimuláció hiányából fakad.

Mennyire építed tudatosan a vizuális nyelvedet, és mennyire hagyatkozol az ösztöneidre?

A festészetre kommunikációs eszközként, egyfajta nyelvként tekintek, és igyekszem úgy megválasztani az eszközeimet, hogy következetes legyek. A vizuális nyelvek szerintem azért rettenetesen izgalmasak, mert tulajdonképpen asszociációkkal és sűrített képi utalásokkal dolgoznak.

Az alkotói folyamatom körülbelül így zajlik: van egy elképzelésem, elindítom a folyamatot, és igyekszem végig nyitott maradni, mert maga a kép is kínál lehetséges megoldásokat. Ezért folyamatosan felülvizsgálom a lehetőségeket, majd végül döntök. Számomra fontos, hogy a befogadó is kapjon teret, ő is részt tudjon venni a képalkotásban. Ebben a háromszögben én egyfajta mediátori szerepet töltök be: irányítom a társalgást, de közben nem szabad elnyomnom a másik két partnert (a képet és a befogadót). Az ösztönösség – vagy ha úgy tetszik, az érzékenység – szerintem a figyelemben rejlik. Ahogyan az absztrakció és a reprezentáció között egyensúlyozok, adok kapaszkodókat, de végül a kép a befogadó fejében születik meg úgy, hogy ő is hozzáteszi a saját vizuális tapasztalatait.

Mit gondolsz, a művészeted mennyiben személyes önkifejezés, és mennyiben közösségi, társadalmi reflexió?

Amikor elkezdtem festeni, eleinte inkább személyes témák foglalkoztattak. Később viszont tudatosult bennem, hogy a művészetem nem teljesen egyenlő velem – és fordítva. Amikor már nem akartam mindenáron csak a saját önismeretemből meríteni, sokkal könnyebbé vált az alkotás, és elkezdett egyre jobban érdekelni maga a forma is.
Úgy gondolom, ez kicsit olyan, mint az írás: egy író sem kizárólag arról ír, ami vele személyesen megtörtént, mégis tetten érhető a történetben, hogyan gondolkodik, milyen nézőpontból látja a világot.

Szerintem a művészetben is szükség van valamiféle állásfoglalásra vagy személyes nézőpontra, de ha azt szeretném, hogy mások is tudjanak kapcsolódni a munkáimhoz, nem elég az a fajta „zuhany alatti éneklés”, ami csak magamnak szól. Egy jó előadónak – vagy alkotónak – tudnia kell dolgozni a közönséggel, ismernie kell azokat az univerzális kvalitásokat, amelyek által értelmezhetővé válik a mű, anélkül is, hogy pontosan ismernénk a hátterét. Fontosnak tartom a kapcsolódás lehetőségét, ezért igyekszem olyan aktuális témákkal foglalkozni, amelyek másokat is érintenek.

Hogyan néz ki az alkotói folyamatod? Van valamilyen rutin, rituálé, amit követsz?

Ha jön egy hullám (flow), igyekszem rajta maradni addig, ameddig érzem, hogy visz. Ideális esetben, ha épp nincs semmilyen határidő, egy héten öt napot a műteremben dolgozom. Ez megy hónapokig. Utána viszont kell egy kis szünet, amikor töltődöm, olvasok, jegyzetelek. Valahogy így működöm: vagy teljes erőmből csinálom, vagy annyira elfáradok benne, hogy inkább sehogy.

Ha egyetlen szóval kellene a művészeted lényegét megfogalmazni, mi lenne az?

Ellentmondás.

A Hybrid Presence című festményed idén a VÚB Bank Év Festménye-díj húsz döntős műve között szerepelt.^[1] Mit jelent számodra ez az eredmény és mit gondolsz magáról a versenyről?

Örültem, hogy idén először bekerültem a döntősök közé. Eddig azt éreztem, hogy a szlovák közeg nem igazán érdeklődik a munkáim iránt.

Bár a festészetben is vannak mérhető kvalitások, egy bizonyos szint fölött már olyan, mintha azt kérdeznénk, melyik a jobb gyümölcs: az eper, a barack vagy a banán? Fontos azt is tudatosítani, hogy éppen ki szponzorálja a versenyt, kik alkotják a zsűrit, és milyen témák jelennek meg a döntősök munkáiban. Ezek a versenyek mindig valamiféle állásfoglalást is tükröznek: azt, hogy melyik munkákat tartják érdemesnek arra, hogy képviseljék az ő nézőpontjukat, illetve mit gondolnak az adott évben relevánsnak vagy kiemelendőnek.

Magát a kezdeményezést jónak tartom, mert népszerűsíti a hazai fiatal művészeket és lehetőséget kínál a szélesebb körű megjelenésre. Az is pozitív, hogy minden évben külföldi zsűritagok is részt vesznek az értékelésben. Mindenesetre nagy elismerésként élem meg, hogy bekerültem a top húszba és kiállíthatok a Nedbalka Galériában. 

Milyen terveid vannak a közeljövőben?

Barcelonában a Pyramidón Művészeti Központ rezidens művésze leszek december végéig. Budapesten november 20-ig látogatható a Várfok Galériában a közös kiállításunk Bencs Dániellel és Csapó Júliával. Prágában a Magnus Art Galériában zajlik épp egy másik csoportos kiállítás, amiben szerepelek, ez egy válogatás a Five Words magángyűjteményből. A jövő évre is körvonalazódnak projektek, de azokról még nem tudok konkrétumokat mondani.

Mivel korábban formatervezéssel, sőt autótervezéssel is foglalkoztál, ha most autóként kellene jellemezned magad, milyen lennél?

Ezt a kérdést pár évvel ezelőtt feltette a pszichológusom, akkor azt válaszoltam, hogy MX-5-ös Mazda lennék, mert az egy egyszerű, de nagyon jól összehangolt autó. Most viszont egy öregebb, 911-es Porschét mondanék, ami még ugyan nem vagyok, de egyszer szeretnék az lenni.

Borítókép: Vámos János diplomakiállításával a háttérben. (Fotó: Koczka Viola, a művész jóvoltából.)

---

^[1] A 2025-ös Év Festménye-díj eredményhirdetéséről itt írtunk.