Véráztatta oldalak

Gyenes Gábor képregénye a dunaszerdahelyi maffia felemelkedéséről

Kevés olyan téma akad a szlovákiai magyarság körében, ami traumatikusabb időszakról ad számot, mint a dunaszerdahelyi maffia uralma a 90-es évek alatt. A tragédiák bizonyos értelemben máig kísértik a lakosokat: eltűnt emberek, akiknek holléte mindmáig ismeretlen; évek óta húzódó bírósági ügyek és több ezer hozzátartozó, akik az alvilág miatt veszítették el szeretteiket. Gyenes Gábor 2025-ben megjelent 113 lövés (113 rán) című műve – magyarul a Books&Goods, szlovákul az N Press kiadásában – azt mutatja be, miként erősödött meg oly mértékben a dunaszerdahelyi alvilág, hogy gyakorlatilag következmények nélkül uralhatta a város szórakozóhelyeit, bárjait, a lakosságot, sőt még a rendőrséget is.

A szerző, Gyenes Gábor (1984) grafikusművész 2012-ben szerzett mesterdiplomát a Pozsonyi Képzőművészeti Főiskolán, ahol jelenleg is tanít. 2017-ben doktorált a Besztercebányai Művészeti Akadémián. Tíz éve az általa megalapított In Situ képzőművészeti szimpózium vezetője. Számos kötetet illusztrált már a régióban, a képregény műfajával viszont csak néhány éve ismerkedik. Első próbálkozása 2023-ban az In Situ művésztelepre készített Viza volt, mely arra a fantáziára épült, hogy mi történne, ha a „dunai nagy hal”, vagyis a viza visszaköltözne a folyóinkba. Első kiadásban megjelent képregénye a recenzió tárgya.

A képregény Barak Dávid Elásott igazság című dokumentumregényén alapul, elkészítését pedig tanácsaival és személyes emlékeivel is segítette az egyik főszereplő, Jaroslav Spišiak, aki korábban járási, később országos rendőrfőkapitány volt. A szlovákiai alvilág tetteinek híre az összes környező országba eljutott, azonban még mindig akadnak felfedezésre váró új szempontok, részletek és érdekességek – számomra is több újdonságot tartogatott a kötet, annak ellenére, hogy korábban már viszonylag sokat foglalkoztam a témával.

Nem árt, ha van már némi jártasságunk a témában, de ez a jó olvasói élménynek egyáltalán nem feltétele: aki szerette a Nagymenőket, vagy a The Sopranost, az nagy valószínűséggel a 113 lövést ugyanúgy élvezni fogja. Utóbbival ellentétben ez a történet valós eseményeket dolgoz fel, így a súlya is nagyobb – különösen számunkra, a szlovákiai magyarok számára.

Ó, azok a kilencvenes évek

Bármilyen borzasztó is ezt leírni, a Dunaszerdahelyen történtek kiváló forrást nyújtanak egy képregényhez. Gyenes Gábor precíz iramban, üresjárat nélkül vezeti fel a mű alcímeként is szolgáló „dunaszerdahelyi maffia felemelkedését”. A történet in medias res kezdődik a sokak által ismert tragédia abszurd képével: Dunaszerdahely egyik utcájában egy levágott fejet találtak egy virágcserépben. A fej volt viselője, Kis Cine – Szerdahely egyik nagykutyája – lesz történetünk narrátora.

Gyenes lendületesen és lényegretörően vázolja fel az alvilág megszervezését a kezdetektől a családok közti háborúkig. A cselekmény egészen 1990-ig nyúlik vissza, amikor Václav Havel köztársasági elnök amnesztiáinak^[1] köszönhetően mintegy huszonegyezer fogvatartott szabadult ki a csehszlovák börtönökből. A demokratikus rezsim humanitásának jeleként szolgáló döntés épp jókor jött a már létező, ám gyerekcipőben járó alvilág számára, hogy tovább növekedhessen.

Nem kellett sokat várni, hogy az erőszakos bűnözők csatlakozzanak a bűnszervezetekhez. Dunaszerdahelyen hamar vérszemet kaptak a „család” tagjai, és elkezdték alkalmazni a szabadultakat. Jól jöttek a pitiáner, könnyen befolyásolható bűnözők, amikor valakiből ki kellett verni a védelmi pénzt. Sőt, még a rendőrök is hálásak voltak, hogy nyugodtabb a város, hiszen a maffia elkezdte a rendfenntartást. Igaz, meglehetősen sajátos módszerekkel.

A szerdahelyi maffia számára problémát okozott, hogy a környéken mindenki ismer(t) mindenkit. Az adósságukat nem rendező személyek sok esetben a volt osztálytársuk, apjuk barátja, távoli rokonuk volt. Kapóra jött az amnesztiák miatt szintén szabaduló Pápay Tibor is, akit Jókáról^[2] hívnak át Dunaszerdahelyre, hogy segítsen „elrendezni” ezeket az ügyeket. Pápaynak pedig nem okozott gondot a feladat: mindössze egy ásó kellett hozzá. Az elnöki kegyelmet élvező maffiózó hamar a család egyik legfontosabb személye lett, végül pedig a maffia hátterében álló, a szálakat mozgató Vida Tomival, a bankárral találta szemben magát. A dunaszerdahelyi alvilág történetét ismerő olvasó feltételezhetően tisztában van Pápay sorsával, ami nemcsak Szlovákiát, de Európát is megrázta – gondolok itt a Fontána bárban lezajlott tízes gyilkosságra. De erről majd máskor.

A képregény cselekménye alapvetően két szálon fut: párhuzamosan ismerhetjük meg az alvilág és a vele szemben álló (?) rendőrség működését. Miközben a maffia fénykorát éli az utcákon, Jaroslav Spišiak rendőrkapitány lépten-nyomon korrupcióval, igazságtalansággal és megkent kollégákkal találkozik. A 90-es években kis túlzással a maffiózók igazoltatták a rendőröket, nem pedig fordítva, cserébe például minden tizedik lopott autó a rendőrségnél kötött ki. Spišiaknak ez már az első naptól kezdve szemet szúrt, akkori beosztása miatt viszont hiába volt elszánt, érdemben nem tudott tenni ellene.

Nem segített a bűnüldözésnek Vladimír Mečiar sem: az első szlovák miniszterelnök központosítatta a rendőrségeket, Dunaszerdahely pedig elveszítette nyomozóinak felét. A maffiózók nem féltek a rend szolgáitól, sőt, gyakran emlékeztették őket, hogy a rendszerváltás után már más szabályok érvényesek, onnantól kezdve ők diktálnak. Spišiak elszántságát sem csökkentette azonban a tény, hogy járőrözés helyett irodai munkára kényszerült. Az utcákon növekvő erőszakkal párhuzamosan mintha a motivációja – később pedig pozíciója is – egyre nőtt volna.

A történet az amnesztia révén szabadult bűnözőktől egészen Európa legkegyetlenebb bűnszervezetének létrejöttéig vezeti az olvasót. Érzelgősség és giccs nélkül, kiásott gödrökből meséli el Dunaszerdahely sötét múltját – mindezt rendkívül hatásos módon. A képregény vizuális és nyelvi megoldásairól a következő szakaszban írok bővebben.

Kék és piros

Az alkotó nagyszerűen megoldotta a történet két szálának különválasztását. Az alapvetően fekete-fehér rajzok egy-egy domináns színkóddal egészülnek ki: a maffiózóké a piros, a rendőrségé pedig a kék. Ez a választás épít az alapvető emberi  képzettársításra és színszimbolikára. A vöröshöz általában az erőszak, a vér, a gonosz, a brutalitás (valamint a szerelem és a szenvedély, de ez jelen esetben kevésbé van jelen) fogalmai társulnak, míg a világoskék a tisztaság, az igazság, az erkölcs színe. Ez a vizuális bravúr nemcsak megkönnyíti a tájékozódást, hanem a hangulatkeltésben is központi szerepe van.

A vérvörös erőszak világából a lelassult, kissé tohonya rendőrség közegébe váltani olyan, mintha az ember sorozatot nézne. A rajzok fenomenálisak és valósághűek: a témában jártas olvasók már a képregény első oldalán látható tabló nélkül is könnyen felismerhetik a szereplőket. A szinte monokróm rajzok rendkívül expresszívek és dinamikusak, ügyesen gyorsítják vagy lassítják cselekményt, mikor mire van épp szükség.

Az olvasó figyelméért nem kell harcolnia a kötetnek, vizuális világa rögtön beszippantja az embert: rengeteg izgalmas részlet gazdagítja a paneleket, legyen szó Sátor Lajos pirosan izzó szeméről, vagy éppen a teljes oldalakat kitöltő momentumokról. A már többször említett tempója miatt pedig tényleg nehéz lerakni – nekem egyszer sem sikerült.

A szerző nemcsak vizuális, hanem tartalmi és nyelvi szinten is nagyszerű munkát végzett. A képregényben lévő párbeszédekhez hasonlóakat mindmáig hallani lehet Dunaszerdahely környékén. Pápay Tibor mondatait olvasva az ember elhiszi, hogy ő tényleg így beszélhetett. Barak Dávid munkásságának ismerői pedig kikacsintásokkal is találkozhatnak az Elásott igazság című könyvben elhangzottak felé.

Továbbá mindkét kiadásban különböző betűtípussal vannak szedve a szituációban magyarul illetve szlovákul elhangzó mondatok. A magyar kiadásban néhány sajátos helyi jellegű szleng kifejezés pedig csillaggal, az oldal alján magyarázattal szerepel, így a nem szlovákiai vagy csallóközi magyarok számára is érthetővé válik. A nyelvi, történeti és vizuális hitelesség megteremtése komoly kutatói munka eredménye a szerző részéről, melytől a történet még életközelibb és sokkolóbb.

Nincs romantika

Bár nagy rajongója vagyok a gengszterfilmeknek, gyakran eszembe jut, hogy nagyon vékony a határ a képernyőn megjelenő sármos rosszfiú és a való világban tevékenykedő pszichopata között. A Nagymenők például teljes joggal kultikus gengszterfilm, melyben a néző popcornt tömve a szájába azt gondolhatja, hogy az autó csomagtartójába embert gyömöszölő Robert De Niro nem is olyan vészes alak, hiszen két jelenettel ezelőtt tök jópofa volt. Annak ellenére, hogy szintén igaz történetet feldolgozó filmről beszélünk. Ennél még finomhangoltabb példa a tavaly bemutatott Miki és Černák, ami bár nem hallgatja el a maffiavezér által elkövetett szörnyűségeket, bizonyos értelemben mégis romantizálja azokat.

A 113 lövés nem sétál bele ebbe a hollywoodi csapdába: az olvasó egyszer sem érzi azt, hogy jópofa alakokról lenne szó, akik csak egy kicsit randalíroznak Dunaszerdahely utcáin. A képregény nem próbálja sem legitimálni, sem szépíteni a kegyetlen tetteket, amelyek egy évtizeden keresztül rettegésben tartották a város lakóit. A rendőrség ábrázolása sem idealizált vagy feltétlenül pozitív, hanem egy hibáival együtt létező entitásként jelenik meg, amely mintha kibicsaklott lábbal próbálná felvenni a versenyt az alvilággal.

Bár a képregény elsősorban szórakoztató műfaj, a 113 lövés nem akar popcornt tömni a szánkba, inkább oknyomozói alapossággal tárja elénk a megdöbbentő tényeket. A kötet egyszerre hiteles kordokumentum a közelmúltról és művészi igényű alkotás. A mű alcíme alapján nem meglepő, hogy már készül a folytatás, amelyben várhatóan még több gödör lesz kiásva.

Borítókép és a cikk illusztrációi: Gyenes Gábor jóvoltából.
A képregény animációs előzetese az alábbi linken érhető el: https://www.youtube.com/watch?v=6YlQDrVTrG8

---

^[1] Václav Havel 1990. januári 1-jei, közvetlenül elnökké választása után kihirdetett nagyszabású amnesztiája mintegy 21 000 fogvatartottat (a csehszlovák rabok közel felét) szabadon bocsátott, hogy enyhítse a kommunista rezsim igazságtalanságait és a zsúfolt börtönhelyzetet. Bár a politikai foglyok szabadon engedése volt a cél, a radikális lépés komoly bűnözési hullámot és a közbiztonság romlását okozta, ami jelentősen csökkentette Havel népszerűségét

^[2] Szlovákul Jelka. Község Szlovákiában, a Nagyszombati kerületben, a Galántai járásban.