Hétköznapi boszorkányok

Gondolatok Poór Dorottya More Witches (Még több boszorkány) című képregényéről

,,Kik hát a boszorkányok? Nem másvilági lények, hanem nők, akik maradnak, akik észrevesznek, akik törődnek egymással akkor is, amikor a körülöttük álló rendszerek meginognak. Nem természetfelettiek, mégis varázslatnak tűnik kitartásuk és gondoskodásuk egy olyan kapitalista, patriarchális korban, mely mindkettőt láthatatlanná akarja tenni.”^[1] (Kállay Eszter)

Az utóbbi években a magyarországi kortárs művészeti mezőben látványosan megerősödtek a mágiával, boszorkánysággal foglalkozó, ezek regisztereit tematizáló alkotói pozíciók, amit a kapcsolódó kiállítások számának növekedése is jelez. Elég a szegedi boszorkányszigeten megrendezett Rianásra (2024), a Budapest Galéria Maleficae – A máglyától az online varázslásig (2024) tárlatára, vagy a budapesti Rechnitzer Galériában megrendezett Delulu is (not) the solulu (2025) című kiállításra gondolni. Mindez párhuzamba állítható azokkal a globális és lokális válsághelyzetekkel, amit a hétköznapokban tapasztalunk: a mágikus világ kaput nyit a képzelet számára az eltávolodáshoz, miközben a képzőművészet területén is egyre jelentősebb változásokat generál.

Ezzel szemben Poór Dorottya képregénye nem eltávolítja az olvasót a valóságtól, hanem épp ellenkezőleg: jelenetről jelenetre vezeti végig azon a felismerésen, hogy a boszorkányok nem valamiféle különálló, mitikus térben léteznek, hanem a mindennapok szereplői. Poór értelmezésében a boszorkányok hétköznapi nők, akikkel találkozhatunk az utcán, a villamosmegállóban, a munkánk során vagy akár a baráti társaságunkban is. A képregény kockái – kimetszett ablakokként – újabb és újabb világokba engednek betekintést, amelyek bár elsőre idegennek hathatnak, valójában ismerős, sőt otthonos szituációkhoz vezetnek el bennünket.

A képregény egyes ,,képkockáiból” kiállítás is született, amellyel elsőként Olomouc-ban, a LITR fesztiválon, majd 2025 novemberében a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület galériájában találkozhatott a közönség. A Flora Olomouc botanikuskert különleges helyszíne után a budapesti tárlat is egy innovatív kezdeményezésként értelmezhető: Poór és a kurátor, Gadó Flóra közös kísérleteként arra keresett választ, hogy miként helyezhető elt egy félig irodalmi, félig vizuális műfajt a white-cube térben, kortárs művészeti kontextusban.

A kézzel festett vásznak egyedi alkotásokként is érvényesültek, mellettük pedig helyett kaptak a zine^[2] formátumú képregények is, egymást kiegészítve vonták be a látogatót még mélyebben Poór világába. A kiállítás címe, a Földi boszorkányok a művész két képregényéből – az autofikciós képregénysorozatból – táplálkozott. Míg a Witches 2024-ben feminista hangvételű, a vizuális történetmesélés szempontjából is kiemelkedő zine-ként jelent meg a BP-Zines mikrokiadó gondozásában, a More Witches (2025) már jóval mélyebb autofikciós regisztereket tár fel. A care-work, vagyis a gondoskodás tematikájának segítségével jut el a gyászfeldolgozásig, érintve az idősgondozást és az intergenerációs kapcsolódásokat – mindezt Poór érzékeny lencséjén keresztül.

A Witches hangulatát továbbgondolva a More Witches Poór Dorottya képregényes univerzumát még közelebb hozza a mindennapok megélt történeteihez. Az alkotót – egy néprajzkutató szemléletéhez hasonlóan – azok az apró, gyakran észrevétlen tapasztalatok érdeklik, amelyek a hétköznapi élet során rakódnak le. Míg a Witches egy pedikűrös munkáján keresztül bontja ki ezt a látásmódot, addig a More Witches egy gombaellenőr mindennapjait állítja a középpontba.

De milyenek is ezek a képregények? Poór első boszorkányos tematikájú képregényének borítója James Ensor 1899-es Önarckép maszkokkal című festményét idézi. Ahogy Ensor is szerepel ezen a képen, a képregényrajzoló is fel-fel bukkan a Witches hasábjain: ő az, aki pedikűröshöz megy. A két mű között egy líraibb kapcsolat is felsejlik: ahogy a boszorkányok és a megbélyegzett nők, úgy Ensor őrült, mentális betegségekkel küzdő tömege is kilóg a társadalmi normákból, illetve veszélyesnek tűnhet a hegemón hatalmi rendszert fenntartó társadalom szemében.

Poór tudatosan játszik rá erre a hasonlóságra, miközben a risoval^[3] nyomott, színes oldalakon egyre közelebb engedi az olvasót saját alkotói tekintetéhez. A mindennapok megélt tapasztalatait, személyes regisztereit emeli be: azokat a forrásokat, amelyek fölött könnyű átsiklani, ha nem nézünk a tömeget alkotó emberek arcába. Ez a farkasszemet-nézés, ez a merész és őszinte hangvétel az, ami Poórt kiemeli a boszorkánysággal foglalkozó képzőművészek sorából.

Miként Kállay Eszter is írja a More Witches előszavában, Poór Dorottya tulajdonképpen ablakokat nyit mások életére, átjárókat képez különböző hétköznapi történések között. Nem evilági dimenziókkal játszik, miközben a történet epikai regiszterei keretek között tartják a hétköznapi történéseket, profán pillanatokat.

Poórhoz hasonlóan több kortárs művész is foglalkozik a kortárs boszorkánysággal^[4], köztük Szécsi Noémi, fotográfus vagy Simon Zsuzsi képzőművész. A közös bennük, hogy identitásképző konstrukcióként fogják fel a boszorkányságot, amely be van ágyazva a kulturális és társadalmi normák, a sztereotípiák és a népi hiedelemvilág szövetébe.

Az orvoslás piacgazdasági logikája, a nők kiszorított szerepe egyaránt megjelenik Poór rajzai között – nem direkt módon, hanem finom utalások formájában. A komplementer színek a vizuális feszültséget erősítik: a narancs és a türkiz vibrálva segítik a képregény folytonosságát, filmszerűségét. Mintha csak Virginia Woolf könyvének filmadaptációját, Sally Potter Orlandoját néznénk. A képzőművész – aki szintén szereplője a történetnek – több esetben kiszól a nézőnek, majd az idősek otthonában rögtön leleplezi önmagát.

A More Witches első történetben maga Poór lesz az, aki szoros barátságba kerül az egyik legproblémásabb bentlakóval: szökési terveiről is kifaggatja, így a figura fokozatosan elveszíti fenyegető jellegét, és inkább magányos emberként jelenik meg, akinek csupán társaságra van szüksége. Erre a magányra utal a második zine borítója is, amely egy Caspar David Friedrich-hangulatú világba kísér minket: egy természetben üldögélő lány alakjához, akinek egyetlen társa az okostelefonja.

A boszorkányalakhoz történetileg gyakran idős, magányos nők figurája kapcsolódott, akik kiszolgáltatott helyzetük miatt könnyen váltak gyanússá saját közösségeikben. Silvia Federici olasz filozófus, történész, író, tanár, feminista aktivista olvasatában ezek a nők a termékenység elvesztése, a tulajdonhoz és jogokhoz való hozzáférés beszűkülése, valamint a közösségi tudás – például a gyógyítással kapcsolatos tapasztalatok – birtoklása miatt kerültek és kerülnek mind a mai napig a perifériára. Ez a történeti háttér nem konkrét vádak folytonosságát jelöli, hanem azt a strukturális mintázatot, amelynek emlékezete a boszorkányfigurához mindmáig hozzátapad.^[5]

A képregény második története ezt a látásmódot egészíti ki: finom vizuális megoldásokkal emlékeztet arra, hogy a vén boszorkány alakja az idők során magával a halállal is összeforrt a kollektív emlékezetben. A hernyóvá változó mentőosztag, amely felfalja az öreg nő testét, kifejezetten bizarr látványt nyújt. Poór tudatosan játszik rá erre a minél szatirikusabb hatás érdekében, miközben az élet-halál kettőssége mellett finoman bevonják a boszorkányság egy másik, jól ismert regiszterét is: az öregedéstől való félelmet.

A More Witches harmadik epizódja is a halál tematikáját viszi tovább, ezúttal egy elhunyt apa személyében. Lánya és egy barátnője pakolják ki a lakást, miközben az apa tárgyi környezetével is találkozunk: irodaszék, cetlik az íróasztalon, családi kép. A személyes emlékezet és a gyász, valamint az elvarratlan szálak rétegzik tovább a történetet.

A negyedik történet egy fiktív vidéki településen, Katyfáson játszódik. Itt a várostól távolabbra utazunk, ahonnan a főszereplő teli hátizsákkal tér vissza: erdei gombákkal felpakolva. A főhős a gombát a falu bolondjától (ismét ensori utalás), egy öreg nénitől kapta. Itt a művész finoman beemeli azt a közösségi szomszédsági konfliktust, melyen keresztül a brit antropológus, E. E. Evans-Pritchard^[6] meghatározta a jó és rossz boszorkány szerepköreit, míg az egyik segíti a falu közösségét, addig a másik rontást, bajt hoz rá. Bár Pritchard az azande^[7] közösségeket antropológusként vizsgálta, a jó és a rossz boszorkány alakja a falusi közösségekben is megtalálható és sokszor összeolvad a falu bolondjának a szerepével.

A boszorkány alakváltozásának motívuma finoman sejlik fel a képkockák mögött: a néphit szerint állatok, sőt tárgyak is e jelenlét hordozóivá válhatnak. A fonott kosár éppúgy utalhat erre, mint a macska, a bagoly vagy a kakas. Különféle céljai lehetnek, például, hogy titokban közlekedjen, hogy elrejtőzzenek az üldözőik elől, vagy hogy hatékonyabban gyakorolhassák a varázslást. Az utolsó epizódban egy közösségi, kézműves tevékenységet, a kosárfonást^[8] gyakorolják fiatalok és a nők egyszerre, ezzel körbeér a Federici utalás: ,,Amíg a közösségben vannak nők, akik képesek szervezkedni, addig a közösség ellen fog állni, vissza fog vágni.”^[9]

Aki Poór képregényét kézbe veszi, szatirikus hangvételű humoros jelenetekre számíthat, amelyben a rajzoló megmutatja, hogy abban a világban is képesek lehetünk az egymással való kapcsolódásra, ahol minden nap új kihívásokkal kell szembenéznünk, ahol új határok képződnek a kapcsolatainkban, és ahol egy olyan kompetitív világ magasodik felénk, amelyben nemcsak az számít, ki milyen nemű, hány éves, honnan származik, hanem az is, hogy ki mennyire eladható. Az olvasás empátiára, türelmes gondoskodásra és tiszteletre tanít, a képregény vizuális világa pedig ehhez kapcsolódva új stratégiákat rajzol fel az együttélés és a konfliktuskezelés terén.

Borítókép: Poór Dorottya képregényei a Földi boszorkányok című egyéni kiállításán. (Fotó: Németh Domonkos Tamás, a művész jóvoltából.)

---

^[1] Előszó, Poór Dorottya: More Witches, BP-Zines, 2005, Budapest.

^[2] A zine olyan kis példányszámú, tematikus kiadvány “művészi könyvecske”, melyeket gyakran maga a szerző vagy kisebb kiadók jelentetnek meg. Lehet mindegyik egyedi darab, de nyomtatással sokszorosított is.

^[3] A risográfia, – angolul risography – egy Japánban kifejlesztett technológia, ami a szitanyomás és a digitális fénymásolás keresztezéséből született. Környezettudatos technológiával speciális rizs és szójaolaj alapú festékeket kever a gép a művészpapírra.

^[4] A More Witches remek kezdeményezés arra, hogy az új boszorkányságról gondolkodjunk, melynek gyökerei azok során az újpogány mozgalmak során váltak elterjedté, melyek a 19-20. századot meghatározták. A wicca mozgalom, ahogy sok más újpogány mozgalom Sir James Frazer 1900-ban megjelent művéből az Aranyágból táplálkozott, amely a mágikus és vallásos hitek hasonlóságait sorakoztatta fel. (Fontos azonban megjegyezni, hogy Frazer „szobatudós” volt, mára már számos kritika érte nézeteit). Az újboszorkány szellemiség két magyarországi szervezetben is megtalálható, mindkettő a rendszerváltás után jött létre: ezek az 1992-ben bejegyzett Magyar Boszorkányszövetség és a 1998-ban bejegyzett KWHE, vagyis a Kelta Wicca Hagyományörzők Egyháza.    

^[5] Ez az áldozatkép nem ugyanaz mindenhol, sokszor az anyagi javak elvesztésével is együtt jár, de mindenek felett a test elöregedését hirdeti. Virginia Woolf Orlandója is így jár, amikor férfi testből nővé válik, birtokát elveszíti, egyetlen reménye saját szexualitása marad.

^[6] Sir Edward Evan Evans-Pritchard, a Brit Akadémia tagja, ismertebb nevén E. E. Evans-Pritchard, angol kulturális antropológus, aki közreműködött a társadalmi antropológia fejlődésében. A társadalmi antropológia professzora volt, az Oxfordi Egyetemen, 1946-tól 1970-ig.

^[7] Azande (vagy Zande) egy közép-afrikai etnikai csoport, amely főleg a Kongói Demokratikus Köztársaságban, Dél-Szudánban és a Közép-afrikai Köztársaságban él, nevük harcias múltjukra utal vissza.

^[8] Ez a rész a leginkább fiktív a történetek sorában, az inspirációt Poór számára a részvételen alapuló művészeti projektjeiből összegyúrt élményei jelentetették.

^[9] Nun Barbara és Juhász B. Kincső: Amíg a közösségben vannak nők, akik képesek szervezkedni, addig a közösség ellen fog állni, vissza fog vágni, Mérce online, 2025.12.26.