Kurátori pozíciók Közép- és Kelet-Európában II.

Interjú Szakács Eszter kurátorral és kutatóval

Szakács Eszter öt éve költözött el Magyarországról egy amszterdami doktori programban való részvétel érdekében, ugyanakkor döntését erősen meghatározta a magyar kulturális intézményrendszer politikai érdekek mentén megtörtént ellehetetlenítése is. Eszter több alkalommal volt az OFF-Biennálé kurátori csapatának tagja, valamint további biennálék szervezésében is részt vett Kijevben, Kasselban, és Budapesten. 2025-ben a 41. EVA International vendégkurátora volt, valamint most fejezte be féléves ideiglenes igazgatói munkáját a de Appel Amsterdam művészeti intézmény élén. Szerkesztőként és oktatóként is dolgozott, az utóbbi években pedig a documenta fifteen után, illetve mentén kialakult lumbung hálózatában is tevékenykedett. Eszterrel a kurátori munkáról, szakmai életútjáról és a régiók közötti átjárhatóságról beszélgettünk.

Mi motivált arra, hogy kurátor legyél és hogyan vált a kurátori munka a hivatásoddá?

Igazából véletlenszerűen kerültem ebbe a szakmába. Művészettörténetet és amerikanisztikát tanultam a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen és úgy alakult, hogy a 120 órás múzeumi gyakorlatomat a Műcsarnokban teljesítettem. Ekkor, 2008-ban, még Petrányi Zsolt volt az igazgató, és én Somogyi Hajnalka mellé kerültem, mint kurátor-asszisztens. Hajni akkor az Egyesült Államokban, a Bard College kurátorképzésén vett részt, és külsős, független kurátorként hívta meg őt a Műcsarnok egy nemzetközi csoportos kiállítás megrendezésére. Mivel ő ekkor főleg Amerikában tartózkodott, szüksége volt egy helybeli asszisztensre, ez lettem én.

A kiállítás a Try again, Fail again, Fail better címet viselte, egy ambiciózus nemzetközi csoportos kiállítás volt, tehát nagyon komolyan le kellett szervezni mindent, úgyhogy nem volt más választásom, meg kellett tanulnom mély vízben úszni. Páldi Lívia is ott dolgozott, és a kiállítás után megkérdezte, hogy volna-e kedvem projekt alapon bekapcsolódni a Balázs Béla Stúdió 50. évfordulójára rendezett kiállításba, amire igent mondtam. Annyira megragadott ez a szakma, hogy a szakdolgozatomat is a kurátorság magyarországi történetéből írtam 1989 után, aminek a kialakulása ekkor még sehol sem volt leírva.

Hogyan definiálnád a kurátori munkát és milyen a jó kurátori munka?

Szerintem ezt iszonyú nehéz definiálni, ezért inkább abból indulnék ki, hogy mi az, ami engem inspirál. Számomra az a típusú kurátori munka a legmeghatározóbb, amely valóban a nulláról indul: amikor nemcsak egy kiállítás témáját kell kitalálni, hanem azt is, hogyan lehet azt szakmai, politikai és szervezési szempontból megvalósítani.

Az ilyen projektekből tanultam talán a legtöbbet. Rájöttem, hogy nem elég pusztán arra figyelni, milyen tematikával dolgozunk, hanem legalább ennyire fontos az is, hogy mi a kiállítás, szervezés módszertana. Idővel talán fontosabbá is vált számomra, mint maga a tartalom, hogy azon dolgozzak: hogyan lehet megteremteni azokat a körülményeket, amelyek között valami a lehető leginkább közösségi alapon jöhet létre. Ezt elsősorban az OFF-Biennálé szervezése során tanultam meg, és a mai napig meghatározó része annak, ahogyan kurátorként dolgozom. Sőt, sokszor nem is kurátorként, inkább szervezőként tekintek magamra.

A másik nagyon fontos szempont számomra a hatalmi viszonyok kérdése. Erre mindig nagyon érzékeny vagyok, mert a kurátori pozíció önmagában is egy hatalmi pozíció. Ezt igyekszem valahogy tompítani, például azzal, hogy ha csak lehet, közösen építkezünk, mert hiszek abban, hogy a kurátori pozícióból fakadó hatalmat valahogy disztributálni kell. Erre jó példa az írországi biennálé, az EVA International, ahol vendégkurátor voltam. Nem szerettem volna a biennálé szokásos, egy kész témával érkező kurátori programját követni, már a pályázatomban is azt hangsúlyoztam, hogy hogyan dolgoznék együtt az EVA International meglévő csapatával.

Tulajdonképpen – a korábbi kiadásoktól eltérően – behívtam az EVA International csapatát a saját biennáléjuk vendégprogramjába, hogy közösen hozzuk létre ezt a  kiállítást. Számomra ez, illetve ehhez hasonló, másokat is szerepbe hozó működésmód nagyon fontos, amit részben Maurer Dóra szervezői tevékenységéből tanultam. Az én értelmezésemben ő arra törekedett, hogy a saját pozíciójából kiindulva másoknak is lehetőséget teremtsen.

Akkor mondhatjuk azt, hogy azért nehéz definiálni a kurátori munkát, mert folyamatosan relációk mentén alakul ki? Illetve, hogy akkor jó, ha nem eleve kész eszköztárral érkezik meg a kurátor a projektbe, hanem mindig újra és újra képes megoldásokat „feltalálni” a szereplőkkel való kapcsolódások mentén?

Igen, és a tér is alapvetően meghatározó – mind földrajzi, mind intézményi értelemben. Teljesen más egy biennálét szervezni Sharjahban, mint Budapesten: nem ugyanazok a kurátori tudások, készségek és feltételek érvényesülnek a két különböző kontextusban.

Milyen kihívásokkal néz szembe egy nemzetközi platformokon dolgozó – de nevezzük úgy, hogy – posztszocialista országban nevelkedett kurátor?

Igen, mondjuk azt, hogy posztszocialista környezetben szocializálódtam, de igazából pont az Orbán-rendszer elején kezdtem el dolgozni. Azelőtt kurátor-asszisztensként dolgoztam, utána 2011 és 2020 között a budapesti Tranzitban voltam, eközben az OFF csapatában is tevékenykedtem. Nekem tulajdonképpen az volt az igazán meghatározó, hogy még pont láttam, milyen volt az intézményrendszer mielőtt kártyavárként dőlt volna össze, és természetesen azt, ami ezután következett.

Ami emiatt nagyon mélyen belém ivódott, az az otthoni őrült munkatempó és erős felelősségérzet. Ami persze a személyemből is fakad, de talán abból is, hogy abban a hitben éltem, élek, hogy semmit sem lehet biztosra venni, hogy sokszor csak magunkra számíthatunk. Ha nincs pénz, akkor is találunk valamilyen megoldást. Emiatt néha furcsán is érzem magam más közegekben, ahol a viszonyok kiegyenlítettebbek.

A másik óriási különbség pedig az anyagi források kérdése. Egy forrásszegény környezetből egy forrásgazdag közegbe kerülni egészen más tapasztalat. Persze Hollandiában is megvan az, hogy szűkösek a keretek – és valóban vannak megvonások – de közben mégis jut kultúrára, és az infrastruktúra is nagyon jó. Nyilván, ez egy jóléti társadalom, aminek gyarmati történeti háttere is van, és ez a kulturális intézményrendszerben is látszik.

Milyen nem várt áldozatokkal járt a Magyarországról való elköltözésed?

Öt éve élek Hollandiában, ez nem is olyan hosszú idő, mégis kialakult bennem egy sajátos köztes állapot: nem vagyok holland, de közben Magyarországon sem érzem már ugyanúgy otthon magam. Nyilván magyarnak tartom magam, ez nem kérdés, de az elmúlt öt évben egyszerűen nem éltem otthon, nem vettem részt a mindennapi életben, és ezt egyre inkább érzékelem. Eltávolodtam attól, hogy napi szinten benne legyek az ottani eseményekben. Ezzel a legutóbbi választás szembesített nagyon élesen. Én is néztem a Partizán választási adását, követtem Magyar Péter kampányát, az országjárását, olvastam a híreket, de közben nagyon erősen szembecsapott az érzés, hogy ez mégsem ugyanaz. Hiába követtem mindezt online, Instagram-posztokon vagy híreken keresztül, fizikailag nem vettem részt benne, ezért az események elmentek mellettem.

És persze ott van az is, hogy részben az Orbán-rendszer miatt költöztem Hollandiába. Az, hogy ebből a történelmi pillanatból, egy lehetséges rendszerváltásból, fizikailag kimaradtam – még ha az elmúlt években igyekeztem mindent megtenni, amit lehetett – fájdalmas felismerés volt. Egy pótolhatatlan veszteség. Elmentem szavazni, persze, de mégsem voltam igazán jelen. Közben pedig élt bennem a vágy, hogy ott lehessek én is: az utcán, a tömegben, együtt ünnepelve, tombolva a többiekkel.

Hollandiában azt látom, hogy a kurátori munka sokkal inkább tematikus, specializált területek mentén szerveződik, és ilyenkor felmerül bennem a kérdés, hogy tulajdonképpen mi is az én területem. Korábban könnyebben mondtam volna azt, hogy a magyarországi művészeti színtér, de mivel az elmúlt években fizikailag nem vettem részt benne, ez már kevésbé magától értetődő. Persze közben máshol is szereztem tapasztalatokat és újfajta gyakorlatokat, például itt, Hollandiában. Mégis, részben éppen a magyarországi választások miatt, ezt most egy furcsa átmeneti helyzetként élem meg, és egyelőre nem tudom pontosan, hogyan alakul tovább.  Mindezek ellenére a tervem továbbra is az, hogy itt maradok.

Elköltözésed előtt a budapesti tranzit.hu-ban dolgoztál. Innen, vagy épp máshonnan szerzett tapasztalataid alapján hogyan látod, létezik valódi kelet-közép európai szakmai hálózat?

A tranzitban adott volt a kelet-közép-európai kapcsolódás, hiszen maga az intézmény is erre a regionális hálózatra épül. Ezen túl számomra az egyik legfontosabb példa az East Europe Biennial Alliance (EBBA) volt, amelyet szintén nagyon meghatározónak tartok, hiszen alulról szerveződő együttműködés, amely valódi érdekközösségre próbált épülni. Az OFF-Biennále mellett tagja volt a Kijev Biennále, a Varsói Biennále valamint a Riga Survival Kit Festival is, és az volt a cél, hogy ne csak párhuzamosan létező intézmények legyünk, hanem valódi szövetséget alkossunk. Az elmúlt években – főleg az orosz-ukrán háború következtében, de más változások miatt is – ez a hálózati működés alábbhagyott, azonban az is tény, hogy elköltözésem végett, nem tudtam követni ennek a legutóbbi fejleményeit.

Szerintem létezik valódi kelet-európai szakmai hálózat, csak hajlamosak vagyunk alábecsülni. Úgy gondolom, hogy van jelentősége egy ilyen szereveztnek, csak talán még jobban kellene artikulálni, hogy mi is az a specifikus tudás vagy tapasztalat, amit ez a kelet-európai hálózat hozzá tud tenni a globális művészeti diskurzushoz. Szerintem nemcsak az a kérdés, hogy létezik-e ez a közösség, hanem az is, hogyan tudja saját pozícióját nemzetközi szinten is láthatóvá tenni.

Korábban óraadó voltál az Magyar Képzőművészeti Egyetem képzőművészet-elmélet programjában és oktatóként is dolgoztál a de Appel-ben. Milyen az ideális kurátorképző intézmény? Milyen körülmények szükségesek egy jó oktatási rendszer megvalósulásához?

Óraadóként a Képzőn egy ideig a kurátorság történetét tanítottam – azt a területet, amiről a szakdolgozatomat is írtam. A kérdésre a választ inkább egy tapasztalatból vezetném le. 2017 és 2019 között a Bergeni Egyetem posztgraduális programjában végeztem egy kurátorképzést. Azt hiszem, számomra ez volt az igazi kurátori oktatásélmény, itt értettem meg igazán, hogy mit jelent számomra a kurátori tanulás.

A programot Anne Szefer Karlsen vezette, és szerintem egészen fantasztikusan építette fel. Nem frontális oktatásra épült, hanem közös tanulásra (peer learning), mindenki gondozta a saját projektjét, de közben a többieknek is folyamatosan részt kellett ebben vennie: kommentálni, reflektálni, hozzászólni a többiek munkájához. Így nemcsak azt tanultuk meg, hogyan tekintsünk kritikusan a saját projektünkre, hanem azt is, hogyan tudunk mások munkájához érdemben, konstruktívan kapcsolódni.

A program másik meghatározó eleme az volt, hogy nemzetközi közegben dolgoztunk, és el is utaztunk egymás lakóhelyeire, például Nairobiba, Budapestre, Lofotenre, és más városokba, hogy ott helyben ismerjük meg az adott művészeti és társadalmi kontextust. Ilyenkor mindig annak a hallgatónak volt a feladata programot szervezni, akinek a városába mentünk. Nekünk a látogatásokkor tulajdonképpen kurálni kellett egy olyan programot, ami valóban megmutatja az adott helyszín művészeti és társadalmi kontextusát. Amikor Budapestre jöttek, például elvittem őket a Terror Házába is, sőt külön tárlatvezetést kértem, és fantasztikusan jó volt, éppen a problematikussága miatt. Szemináriumaink is voltak az utazásaink során, amiket Anne szervezett.

Az Appelhez később, több előzmény után kerültem. 2023-ban dolgoztam velük Maurer Dóra kiállításán. 2024-ben az amszterdami Sandberg Institute ideiglenes posztgraduális képzése, az Appel kurátori programja, és a jakartai Gudskul kollektív tanulás programjának együttműködésében indult az ún. Lumbung Practice képzés, amibe nem egyének, hanem kollektívák jelentkezhettek. Ez a jelenleg is tartó, most nyáron befejeződő kétéves program rendkívül izgalmas kérdésekkel foglalkozik. Itt óraadóként (tutorként) veszek részt.

Dolgoztál Kijevben, Budapesten, Kasselban és Limerickben is különböző biennálékon. Melyik helyszínről milyen jó gyakorlatokat vittél tovább?

Az OFF-Biennále meghívást kapott a 2022-es documenta fifteenben való részvételre, amelynek a művészeti vezetője az indonéz ruangrupa csoport volt. Az általuk megvalósított lumbung gyakorlatot, az OFF-on keresztül a documenta fifteen keretében tapasztaltam meg először. A Kasselban „begyűjtött” lumbung számomra ezután az egyik legmeghatározóbb kurátori, szervezői gondolkodásmód lett. Ez eredetileg egy indonéz agrárgyakorlatból származik: adott egy közösségi rizsraktár, ahová mindenki beteszi a betakarítás utáni többletet, és ahonnan szükség esetén – közös döntés alapján – bárki kivehet. Ezt a modellt ültette át a ruangrupa a kulturális gyakorlatba. A hangsúly itt arra került, hogyan lehet közös erőforrásokra, kollektív döntéshozatalra és hosszú távú fenntarthatóságra épülő, kvázi intézményi struktúrákat létrehozni.

Limerickben viszont már sokkal inkább azzal foglalkoztam, hogyan lehet a lumbung tapasztalatait tovább vinni. Ahogy fentebb már említettem, ott a klasszikus vendégkurátor modell helyett inkább egy kollaboratív struktúrát javasoltam: nem kívülről akartam felfedezni az ír művészeti szcénát, hanem az intézmény saját csapatát, tudását, gyakorlatát vontam be kurátori pozícióban (is). Nem egyszeri vendégkurátori szerepként gondoltam erre, hanem akár hosszabb távú együttműködésként is. Ez annyira hatékonynak bizonyult, hogy később az Appelben is ezt folytattuk tovább: amikor lehetőségem volt kiállítást szervezni, ismét meghívtam az EVA International csapatát, hogy közösen hozzunk létre egy – részben az ír művészeti kontextusra reflektáló – jelenleg is futó projektet.

Kijevben nem mondanám, hogy beágyazottan dolgoztam, inkább az OFF-Biennále és az East Europe Biennial Alliance kapcsolódásán keresztül kerültem bele a folyamatba. Ez egy elég erős, közép- és kelet-európai együttműködés volt, amelyben próbáltunk valódi szövetséget létrehozni. A 2021-es Kijev Biennále meghívása is ebből a kapcsolatból jött, az volt a cél, hogy az East Europe Biennial Alliance kurátorilag is látható legyen. De ez nem olyan helyzet volt, hogy én a helyszínen, napi szinten építettem volna a biennálét, mert az valójában Vasyl Cherepanyn és Serhiy Klymko munkája volt, az ő szervezőerejük tartotta össze az egészet. Én inkább kapcsolódó szerepben voltam jelen.

Milyen volt 2021-ben, közvetlenül a háború kitörése előtt Ukrajnában biennálét szervezni? 

Többször jártam Kijevben, és számomra nagyon erős és meghatározó élmény volt. A biennále záróhétvégéjén, 2021 novemberében is ott voltam és nem volt az az érzésem, hogy itt bármelyik  pillanatban bekövetkezhet a teljes orosz katonai invázió. Inkább csak utólag, amikor már hazajöttem és beszéltem ukrán művészekkel, kollégákkal – akkor vált ez valóságossá.

Egy a lumbunghoz hasonló teljesen más kultúrából származó gyakorlatot hogyan lehet beágyazni az európai, régi hagyományokkal és működésmódszerrel rendelkező rendszerbe? Nem tapasztaltál intézményrendszeri ellenállást?

Szerintem a documenta fifteen nagyon világosan megmutatta, hol vannak ezeknek a folyamatoknak a töréspontjai. A  documenta ezen kiadását övező konfliktusok számomra alapvetően abból fakadtak, hogy egy rendkívül hegemón intézmény, mint a documenta, miközben tematikailag nyitni próbált a dekolonizáció felé és be kívánta emelni ezt a diskurzust a művészeti programjába, valójában akkor szembesült igazán komoly ellenállással, amikor a dekolonizáció nem pusztán tematika maradt, hanem gyakorlattá vált, vagyis az intézményi működés szintjén is változásokat kezdett követelni. A documenta által meghatározott reprezentáció szintjén még elfogadható volt a nyitás, de amikor ez valódi hatalmi és strukturális átrendeződést jelentett volna, ott már kiverte a biztosítékot.

Idén februárban hunyt el Maurert Dóra, így te voltál az egyik utolsó kurátor, aki dolgozhatott vele együtt 2023-ban a SUMUS – We Are Together című kiállításán. Mennyire volt lehetőséged megismerni ez idő alatt Maurert?

Maurer Dórával tulajdonképpen a doktori kutatásom kapcsán kezdtem el foglalkozni. Részben ezért is költöztem Hollandiába: megpályáztam és megkaptam egy doktori  pozíciót, az Imaginart – Instituting Otherwise: Art, Politics and State Transformation kutatócsoportban. Ez azt vizsgálja, hogy művészek és kulturális szereplők hogyan tudnak működni olyan helyeken, ahol nincs stabil állami infrastruktúra, vagy ahol az állam kifejezetten elnyomóan működik – Magyarország erre jó példa. A kutatásunk arról szól, hogy ilyen környezetben hogyan lehet intézményeket, közösségeket, működő struktúrákat létrehozni. Ennek keretében az én doktorim a magyarországi gyakorlatokra fókuszál, amelynek történeti példájaként Maurer Dóra szervezői tevékenységét, illetve a SUMUS-t, a kortárs példaként pedig az OFF-Biennálét, a documenta fifteen és a lumbung gyakorlatát vizsgálom.

Ami Maurer Dórában számomra igazán fontossá vált, az elsősorban nem a művészeti munkássága, hanem a szervezői tevékenysége. Erről meglepően kevés szó esik, miközben a pedagógiai munkája vagy az életműve sokkal jobban fel van dolgozva. Engem az érdekelt, hogyan teremtett Gáyor Tiborral együtt lehetőséget azoknak a konceptuális és absztrakt művészeknek, akiknek a hetvenes-nyolcvanas években, az államszocializmus alatt alig volt tere a láthatóságra. Azért éppen az Appelben valósult meg ez a projekt, mert volt egy történeti kapcsolódási pont, ugyanis Maurer Dóra szerepelt az Appel 1979-es Works and Words című kiállításán, amely kelet-európai művészeket mutatott be Hollandiában. Ez lehetőséget adott arra, hogy az Appel saját intézménytörténetét és Maurer történetét  összekapcsoljam.

A munka során sajnos már csak korlátozottan tudtam vele személyesen beszélni. Galériája, a Vintage, rengeteget segített. Nagyon sajnálom, hogy későn kezdtem el ezzel a témával foglalkozni. Ezért is különösen fontos számomra, hogy legalább részben fel tudjam dolgozni, illetve nemzetközi kontextusba tudjam helyezni ezt a történetet.

Melyek lesznek az idei év legfontosabb művészeti eseményei, amiket a Kontur Magazin olvasóinak ajánlanál?

A Velencei Biennáléra több szempontból is kíváncsi vagyok, és eléggé ambivalens érzéseim vannak vele kapcsolatban. Egyrészt nagyon érdekel, hogy Koyo Kouoh – aki tavaly hunyt el – milyen központi kiállítást vizionált, és hogy ezt a kurátori csapata hogyan tudta végül nélküle megvalósítani. Másrészt viszont ott van az a nagyon erős politikai feszültség, amely Izrael és Oroszország részvétele körül alakult ki. Emellett nagyon kíváncsi vagyok a Skulptur Projekte Münsterre is, amelyet a horvát kurátori kollektíva, a WHW rendez. Az is izgalmas kérdés számomra, hogy ők mit fognak létrehozni egy német intézményi közegben, és hogyan tudják a saját kritikai, politikai gyakorlatukat ebben a kontextusban működtetni.

Borítókép: Szakács Eszter portréja. (Fotó: Fransisca Angela)