Kurátori pozíciók Közép- és Kelet-Európában III.

Interjú Mirela Stoeac-Vlăduți román kurátorral

Mirela Stoeac-Vlăduți Temesváron (Románia) élő kurátor. A 2016-ban alapított független kortárs művészeti szervezet, a META Spațiu alapítója és művészeti vezetője, valamint az MV sci-art igazgatója. Ez utóbbi a művészet és a tudomány közötti párbeszédet elősegítő transzdiszciplináris központ, amely a Temesvári Műszaki Egyetemmel együttműködésben jött létre.

Kurátori és újságírói háttérrel rendelkezik, valamint a Bukaresti Nemzeti Művészeti Egyetem (UNARTE) Kurátori és Vizuális Tanulmányok mesterképzésén szerzett diplomát. Munkásságának középpontjában annak következetes vizsgálata áll, miként alakítják a hatalmi struktúrák a kulturális narratívákat, és hogyan képes a művészet e struktúrákon belül, illetve azokkal szemben kritikai szerepet betölteni. Kurátori gyakorlatában a spekulatív filozófia, az ökológiai gondolkodás, a digitális kultúra, valamint az emberi és a poszthumán közötti átjárható határterületek kérdései találkoznak.

A META Spațiu több éven át nomád platformként működött: múzeumokban, köztereken és intézményi peremhelyzetekben valósította meg programjait, mielőtt 2022-ben állandó otthonra talált a Temesvári Műszaki Egyetem campusán. Az intézmény tevékenysége kiállításokra, rezidenciaprogramokra, interdiszciplináris kutatási projektekre és oktatási kezdeményezésekre terjed ki, együttműködve romániai, közép- és kelet-európai, valamint más országokból érkező művészekkel és szakmai partnerekkel. Legutóbbi projektjei közé tartozik az Eco-cultural Tides (Submerged Narratives of the Danube and Oslo Fjord) című, norvég partnerekkel közösen létrehozott, kutatásalapú kiállítás, amely az EGT és a Norvég Alap támogatásával valósult meg; and we thought we’d last forever, Cosmin Haiaș spekulatív sci-fi odüsszeiája; valamint a New Tab, amely a művészet, a technológia és a figyelemgazdaság kapcsolatát vizsgálja kritikai megközelítésben.

Előadásokat tartott az Oslói Egyetemen, a Kolozsvári Műszaki Egyetemen és a Temesvári Műszaki Egyetemen, írásai pedig többek között a Revista Arta hasábjain jelentek meg. Írói és kurátori munkásságát közös szemlélet köti össze: meggyőződése szerint a kép működése és a róla szóló nyelvi megfogalmazás közötti rés nem a jelentés korlátja, hanem éppen az a tér, ahol a jelentés létrejöhet.

Szakmai pályád az újságírástól a kulturális menedzsmenten át a kurátori munkáig ível. Visszatekintve hogyan formálták ezek a különböző szerepek azt, ahogyan ma a kurátori hivatásra tekintesz Romániában és a tágabb közép- és kelet-európai régióban?

Az újságírás arra tanított meg, hogyan olvassam a hatalmi struktúrákat – nemcsak a kulturálisakat, hanem a politikaiakat és a társadalmiakat is. Több mint tizenöt évet töltöttem politikai újságíróként, és ebből leginkább azt vittem magammal a kurátori munkába, hogy állandóan foglalkoztat, miként jönnek létre a narratívák, és kinek az érdekeit szolgálják. Azt hiszem, a bennem élő újságírót soha nem hagytam teljesen magam mögött: ma is ott van abban, ahogyan egy kiállítást kutatok, és azokban a kérdésekben, amelyeket egy műalkotásnak felteszek, mielőtt kiállítási kontextusba kerül.

A közép- és kelet-európai létállapotban számomra az a legérdekesebb – és ezt úgy mondom, hogy gyerekkoromtól kezdve gondolkodásomban mindig Nyugat felé orientálódtam, ami a Balkánon nagyon is sajátos jelenség: az ember vágyik az elvándorlásra, ha nem fizikailag, akkor legalább lélekben –, hogy ezt az elmozdulást csak az utóbbi években kezdtem igazán tudatosítani. Jelentős szakadék húzódott aközött a mentális táj között, amelyben éltem, és aközött a politikai és társadalmi valóság között, amelyről tudósítottam. Gondolkodásomban a nyugati kérdésfelvetésekhez igazodtam, anélkül hogy valóban belülről magamévá tettem volna őket. Furcsa módon éppen a kurátori munka vezetett vissza a saját földrajzi és kulturális közegembe.

Ma egy kurátor ebben a régióban nem engedheti meg magának, hogy pusztán ízlésformáló legyen. Akár akarja, akár nem, intézményt is épít, közvetít a művészek és azok között a feltételek között, amelyek lehetővé teszik vagy ellehetetlenítik a munkájukat, és olykor csendes szószólója is a kortárs művészetnek olyan helyzetekben, ahol a kultúrpolitikáról olyanok döntenek, akik még soha nem jártak kortárs művészeti intézményben. Ezek a szerepek folyamatosan egymásba csúsznak.

A META Spațiu 2016-ban jött létre független, hibrid szervezetként, és több éven át meglehetősen rugalmas, nomád módon működött, mielőtt saját helyet talált volna magának. Hogyan formálta ez az időszak a kurátori gondolkodásodat, a munkamódszereidet, illetve az intézményi szabadságról vagy kiszolgáltatottságról alkotott elképzeléseidet?

A nomád időszak olyan módon formált bennünket, amit előre nem is tudtam volna megtervezni. Ha nincs állandó helyed, kénytelen vagy végiggondolni, hogy egy tér valójában mit tesz egy műalkotással és a közönséggel: mit emel ki, mit hagy kívül, milyen előfeltevéseket hordoz magában. Ahogy mi mondtuk, mások terein „élősködtünk”: múzeumokban, galériákban, köztereken. Tudatosan használtuk ezt a kifejezést. Olyan viszonyt ír le, amely egyszerre jelent függést és kölcsönös átalakulást. A gazdatest megváltozik a parazita hatására – és ez fordítva is igaz.

A META név a görög meta előtagból származik, amelynek jelentése: „túl”, számunkra azonban mindig inkább az idő dimenzióját jelentette. A META Spațiu olyan tér, amely túlmutat a fizikai téren: a gondolatok, a spekulatív nézőpontok és a jelen alternatív kibomlási lehetőségeinek tere. Ez a szemlélet nem abból fakadt, hogy rendelkezésünkre állt egy tökéletes fehér kocka. Éppen ellenkezőleg: abból, hogy nem volt ilyen terünk.

A kiszolgáltatottság nagyon is valós volt. És ma is az. Idővel azonban megértettem, hogy ez a függetlenség szerkezeti sajátossága, amelytől nem lehet elválasztani. Amint intézményi biztonságba kerülsz, másfajta döntéseket kezdesz hozni – nem feltétlenül rosszabbakat, de másokat. Van valami különös tisztánlátás abban, amikor nincs biztonsági háló alattad. Ilyenkor sokkal keményebb kérdéseket teszel fel magadnak arról, miért hozol létre valamit, és kikhez szól.

Interjúsorozatunk első beszélgetése is arra hívta fel a figyelmet, hogy Közép- és Kelet-Európában a kurátori munka gyakran jóval túlmutat a kiállítások létrehozásán. A mindennapi gyakorlatban hol ér véget a kurátori szerep, és hol kezdődik a menedzsment, a közvetítés, a forrásteremtés vagy éppen az intézményépítés?

Őszintén szólva már nem is próbálom meghúzni ezt a határt. Néha úgy szoktam leírni, mintha egy Formula–1-es autót vezetnék: vannak kanyarok, ahol fékezni kell, vannak gyorsítások, amelyeket nem lehet megkerülni, és folyamatosan váltani kell a sebességi fokozatok között. Mindez teljes koncentrációt igényel.

Amit az évek során igazán értékelni kezdtem, az az, hogy egyszerre tölthetem be a kezdeményező, a menedzser és a kurátor szerepét. Ezt a lehetőséget magam teremtettem meg, tudatosan szembefordulva az intézményi karrierutak logikájával. Romániában az állami kulturális intézmények vezetői rendszerint kinevezés útján kerülnek pozícióba, vagy olyan pályázati rendszeren keresztül, amelyet sokszor eleve egy adott személyre szabnak. Ezt a modellt szerkezetileg összeegyeztethetetlennek éreztem a saját gondolkodásmódommal. Ezért inkább megteremtettem a saját pozíciómat egy olyan közegben, amely a legjobb pillanataiban valóban demokratikus és érdemalapú – különösen az intézményes rendszeren kívül.

A kurátori munka adja számomra a legmélyebb szakmai elégedettséget. Ugyanakkor nem tudnám ugyanezzel a szabadsággal végezni, ha nem teremtettem volna meg azokat a feltételeket is, amelyek ezt lehetővé teszik. Ezek nem különálló tevékenységek, hanem ugyanannak a gyakorlatnak különböző megnyilvánulási formái.

Melyek voltak a független működés legfontosabb strukturális kihívásai Temesváron? A bizonytalan finanszírozás, a közönségépítés, a folytonosság fenntartása vagy a művészekkel és partnerekkel kialakított hosszú távú bizalom? Ezek közül melyikkel volt a legnehezebb megbirkózni?

A legnagyobb kihívás az volt, hogy ne adjam fel. Ez egyszerűen hangzik, valójában azonban ez a legnehezebb mindennapi feladat. Olyan közegben dolgozunk, ahol az állami támogatás szinte nem is létezik, ahol a finanszírozási ciklusok nincsenek összhangban a kulturális munka valódi ritmusával, és ahol a válság nem kivételes állapot, hanem maga a működés alapfeltétele.

Amit megtanultam – és jóval hosszabb időbe telt, mint szeretném bevallani –, az az, hogy meg kell tanulni értékelni a kisebb sikereket. Nem vigaszként, hanem azért, mert ezek alakították át bennem azt, mit is jelent valójában a siker. Amikor egy művész azt mondja, hogy egy kiállítás megváltoztatta a saját munkájához való viszonyát. Amikor egy diák, aki eleinte idegenkedett a galériától, később már önként tölti ott az idejét. Vagy amikor a Temesvári Műszaki Egyetem egyik kutatója, aki korábban soha nem foglalkozott kortárs művészettel, olyan kérdéseket tesz fel egy alkotásról, amelyek talán egy műkritikusnak sem jutottak volna eszébe. Ezek korántsem apró események. Éppen ezek jelentik annak a lényegét, amit csinálunk.

A művészek bizalmát lassan lehet kiépíteni, és ezt a bizalmat folyamatosan próbára teszik a körülmények. Úgy érzem, hogy az, hogy soha nem akartam magam is képzőművész lenni – és nincs bennem semmiféle elfojtott ambíció ezen a téren –, sajátos egyensúlyt teremt ezekben a kapcsolatokban. Az egyetlen célom az, hogy a művészek munkáját szolgáljam: a lehető legjobb kontextusba helyezzem, és segítsek abban, hogy a közönség számára a lehető leggazdagabb jelentéstartalommal váljon hozzáférhetővé.

A META Spațiu romániai és nemzetközi művészekkel dolgozik együtt, miközben tudatosan egy tágabb közép- és kelet-európai kontextusban is meghatározza önmagát. Te hogyan gondolkodsz ma erről a regionális pozícióról? A „közép- és kelet-európai” megjelölést inkább termékeny értelmezési keretnek, stratégiai címkének vagy olyasminek látod, amelyet kritikai szempontból is érdemes folyamatosan újragondolni?

Mindháromnak egyszerre. És egyre gyanakvóbban tekintek azokra, akik erre a kérdésre csak az egyik választ tartják érvényesnek.

Ez a megjelölés akkor hasznos, amikor ajtókat nyit meg előttünk. Amikor olyan párbeszédek részévé tesz bennünket, amelyeket a nyugati intézmények csak most kezdenek folytatni azokról a régiókról, amelyeket évtizedeken át kívül hagytak a saját művészeti kánonjukon. Ebben az értelemben a közép- és kelet-európai keret valóban produktív. Egy közös strukturális tapasztalatot nevez meg: azt a folyamatos egyensúlykeresést, amely a helyi történetek és a nemzetközi művészeti diskurzusok nyelve, az intézményi alulfinanszírozottság és a szellemi dinamizmus között zajlik.

Ugyanakkor ez a címke könnyen leegyszerűsíthet is. Eltünteti a jelentős különbségeket Prága és Temesvár, Varsó és Bukarest, vagy azok között a nemzeti művészeti rendszerek között, amelyek 1989 óta egészen eltérő utakat jártak be. Óvatos vagyok attól a pillanattól, amikor a „közép- és kelet-európai” megjelölés esztétikai kategóriává válik: egyfajta földrajzi egzotikummá, amely csupán udvariasabb nyelven rendezi újra a régi centrum–periféria logikát.

Számunkra ez a regionális pozicionálás mindenekelőtt gyakorlati jelentőségű. Lehetővé teszi az együttműködéseket, a finanszírozási konstrukciókhoz való hozzáférést és a nemzetközi mobilitást. Hogy mindez önmagában művészeti identitást is jelent-e, azt inkább nyitott kérdésnek hagynám, mintsem túl korán lezárnám.

2022-ben a Temesvári Műszaki Egyetemmel közösen hoztátok létre az MV sci-art Centert, amely a művészet és a tudomány közötti transzdiszciplináris párbeszédnek ad teret. Milyen egyeztetésekre volt szükség ahhoz, hogy egy független művészeti kezdeményezés és egy műszaki egyetem együttműködése valóban működőképes legyen?

Ebben meghatározó szerepe volt az egyetem rektorának, Florin Drăgannak, aki személyesen is elkötelezett a művészet iránt. Rendszeresen jár múzeumokba, és valóban foglalkoztatják azok a kérdések, amelyeket a kultúra felvet. Ha ez a fajta intézményi akarat nem jelenik meg a legfelső vezetői szinten, akkor az alsóbb szinteken meglévő együttműködési szándék önmagában nem lett volna elegendő.

Az egyetemi közösség kezdetben érthető fenntartásokkal fogadott bennünket. Egy független kortárs művészeti szervezet megjelenése egy műszaki egyetemen korántsem magától értetődő helyzet. Idővel azonban érdekes változás ment végbe, különösen a hallgatók körében. Kezdetben bizonytalanul mozogtak a galériában: nem tudták, hogyan kell viselkedniük, és azt sem, hogy egyáltalán nekik szól-e ez a tér. Később azonban természetes módon kezdték használni, kíváncsian és otthonosan. Számomra ez az átalakulás az egyik legfontosabb eredménye annak, amit közösen létrehoztunk.

A két intézmény közötti termékeny feszültség jóval túlmutat a formális együttműködésen. Mi történik akkor, amikor egy művész és egy tudós ugyanarra a jelenségre tekint? Mindketten elsősorban a látásra támaszkodnak, mégis egészen másra vannak felkészítve, hogy észrevegyék. Az MV sci-art számára éppen ez a különbség, és az a törekvés, hogy ne oldjuk fel túl gyorsan könnyen értelmezhető metaforákban, hanem nyitva hagyjuk és gondolkodásra ösztönözzünk általa, jelenti a kiindulópontot.

Munkáidban gyakran kapcsolódik össze a kortárs művészet a tudományos kutatással, az ökológiával és a technológiával. Mit jelent számodra a kurátori közvetítés ezekben a helyzetekben, különösen akkor, amikor a művek olyan szakterületek nyelvét használják, amely első pillantásra távolinak tűnhet a szélesebb közönség számára?

Folyamatosan foglalkoztat ez a kérdés. Filozófiát – elsősorban esztétikát –, irodalmat és újságírást tanultam, vagyis egész életemben szövegekkel dolgoztam, és a nyelvre tekintettem a gondolkodás elsődleges eszközeként. Mégis egy olyan hivatást választottam, amelyben a vizuális tapasztalat olyan tekintéllyel bír, amelyhez a nyelv a legjobb esetben is csak közelíteni képes. Ez a feszültség rendkívül termékeny számomra, és úgy érzem, éppen ez tesz hasznossá ezekben a helyzetekben.

Amikor egy műalkotás tudományos kutatásokkal – legyen szó ökológiáról, adatstruktúrákról vagy nem emberi folyamatokról – lép párbeszédbe, a kurátori szöveg feladata nem merülhet ki a magyarázatban. A magyarázat olykor éppen lezárja a befogadás lehetőségét, ahelyett hogy megnyitná azt. Én inkább olyan feltételeket próbálok teremteni, amelyek között létrejöhet a találkozás: olyan fogalmi kereteket, amelyek elég nyitottak ahhoz, hogy mindenki megtalálja bennük a saját útját, ugyanakkor elég pontosak ahhoz, hogy a mű ne puszta dekorációvá váljon.

Ugyanez az elv vezérli a közönséggel folytatott munkánkat is: a beszélgetéseket, a tárlatvezetéseket, valamint a gyerekeknek és családoknak szervezett foglalkozásokat. A gyerekek különösen közvetlenül viszonyulnak a műalkotásokhoz; sokkal kevesebb gátlással közelítenek hozzájuk, mint a felnőttek. Soha nem azt kérdezik, hogy vajon „jól” értik-e azt, amit látnak. Gyakran szoktam mondani: nem a felnőtteknek kellene megtanítaniuk a gyerekeket a kortárs művészetre, hanem éppen fordítva.

Kiállításaid közül több – például a Submerged Narratives of the Danube and Oslo Fjord, az and we thought we’d last forever vagy a New Tab – az ökológia, a tudomány, a digitális kultúra és a spekulatív jövőképek metszéspontjain mozog. Mi vonz ezekhez a témákhoz, és mit tesznek lehetővé számodra, amit egy hagyományosabb kiállítási forma nem tudna megfogalmazni?

A META Spațiuban alternatív valóságok között tájékozódunk – nevezhetnénk ezeket jelképesen akár metaverzumoknak is: a jelennek olyan lehetséges változatainak vagy kifutásainak, amelyek párhuzamosan léteznek azzal, amit most valóságnak nevezünk. Ez nem egy újonnan talált metafora; kezdettől fogva benne rejlett az intézmény nevében.

Az and we thought we’d last forever című kiállításban Cosmin Haiaș egyszerre ismerős és idegen világokat épít fel: még meg sem született civilizációk romjait, kozmikus tájakon sodródó emberi emléktöredékeket, olyan technológiákat, amelyek már nincsenek használatban – vagy talán soha nem is voltak igazán. A kiállítás kevésbé tekinthető statikus bemutatónak, mint inkább egy narratív térnek, ahol az „örökké” fogalma maga is a spekuláció részévé válik. Arra késztet bennünket, hogy végiggondoljuk, mi marad, amikor az idő horizontja összeomlik.

A New Tab ugyanezeket a kérdéseket a digitális kultúra felől közelíti meg. Hogyan működik a művészet egy olyan figyelemgazdaságban, amely egyúttal a képek gazdasága is? Miként hozunk létre jelentést – vagy éppen hogyan állunk ellen annak –, olyan rendszereken belül, amelyeket eleve arra terveztek, hogy megragadják és átirányítsák a figyelmünket? Az Irina Bako kurátori koncepciója alapján megvalósult This is where I post from még mélyebbre merült a digitális hétköznapi kultúrában, és a mémet a kritikai gondolkodás egyik érvényes formájaként kezelte. Ahogy a kiállítás is állította, a művészeti mém egyszerre a művészet kulturális nemezise és egyik legőszintébb tükre.

A Submerged Narratives terepkutatásra és művészrezidenciára épült: a Duna Vaskapu-szorosát kapcsolta össze az Oslo-fjorddal, miközben a víz egyszerre jelent meg ökológiai valóságként és kulturális metaforaként. Ezekben a projektekben közös, hogy ellenállnak a kiállítás önmagába záruló formájának. Olyan folyamatok, amelyekből kiállítás születik – nem pedig olyan kiállítások, amelyek kész gondolatokat csomagolnak látványos formába.

Programotok nagy hangsúlyt fektet a közönséggel való párbeszédre és olyan helyzetek megteremtésére, amelyek egyszerre társadalmilag nyitottak és intellektuálisan hozzáférhetők. Hogyan gondolkodsz a befogadásról a gyakorlatban – nemcsak a reprezentáció szempontjából, hanem abból a nézőpontból is, hogy kik érzik úgy, hogy megszólítják, szívesen látják őket, és valóban részesei lehetnek ennek a közegnek?

Azt hiszem, a legőszintébb válasz az, hogy a befogadásnak szerkezeti kérdésnek kell lennie, nem pusztán retorikai gesztusnak. Nem elég megírni egy nyitott hangvételű kiállítási szöveget, és azt gondolni, hogy ezzel elvégeztük a feladatot. Az, hogy egy hely valóban befogadó-e, számos tényezőn múlik: a téren, az időn, a társas helyzeteken, a megszólalás hangnemén. Számít, hogyan van megvilágítva egy kiállítótér, ki fogadja a látogatót az ajtóban, hogy egy kisgyermekes család úgy érzi-e, helye van ott, vagy hogy a szemközti műszaki kar hallgatója felismeri-e: ez a galéria hozzá is szól.

Az a változás, amelyet az MV sci-artban megtapasztaltunk – hogy a kezdetben bizonytalan hallgatók idővel természetes módon kezdték használni és belakni a teret –, nem azért következett be, mert megfogalmaztunk egy inkluzivitási nyilatkozatot. Azért történt meg, mert hosszú időn át következetesen jelen voltunk, és olyan kérdéseket tettünk fel a programjainkban, amelyek valójában már eleve foglalkoztatták ezeket a diákokat, még ha ők maguk nem is művészeti kérdésekként fogalmazták meg őket.

Engem az intellektuális nyitottságnak egy olyan formája is érdekel, amely nem egyszerűsíti le a bonyolult dolgokat. Az általunk bemutatott művek nem könnyített változatok. A kurátori koncepciók komoly figyelmet és elmélyülést igényelnek. A nehézség és a hozzáférhetőség azonban nem egymás ellentétei. Egy kiállítás lehet egyszerre fogalmilag következetes és érzelmileg közvetlen. Sőt, szerintem a legjobb kiállítások mindig ilyenek.

A META Spațiu több projektje is olyan témákkal foglalkozik, mint a queer identitás, a gondoskodás, az ökológia vagy a nem emberi cselekvőképesség. Szerinted hogyan tud a kurátori munka ezekről a kérdésekről úgy megszólalni a nyilvánosságban, hogy közben ne egyszerűsítse le őket intézményi közhelyekké?

Úgy, hogy közel marad a műalkotáshoz, és ellenáll annak a kísértésnek, hogy pusztán illusztrációként használja.

Minden olyan téma esetében, amely mögött erős intézményi konszenzus áll – legyen szó ökológiáról, gondoskodásról vagy queer identitásokról –, fennáll a veszélye annak, hogy a kiállítás egyszerűen már eleve elfogadott álláspontok közvetítőjévé válik, a műalkotások pedig csupán ezek bizonyítékaiként szolgálnak. Ez a művészet instrumentalizálásának egy formája, még akkor is, ha a mögötte álló szándék politikailag a legjobb értelemben vett. Az eredmény gyakran olyan kiállítás, amely egyszerre tűnik erkölcsileg kifogástalannak és meglepően élettelennek.

Én inkább abból indulok ki, amit maga a mű tesz. Hagyom, hogy a téma ebből bontakozzon ki, és ne fordítva. Ha egy alkotás valóban a nem emberi cselekvőképességgel foglalkozik – vagyis azzal, mit jelent a világot nem kizárólag az ember nézőpontjából szemlélni –, akkor a kurátori keretet ennek a konkrét találkozásnak kell alakítania, nem pedig egy előre rögzített elméleti álláspontnak. A nézőnek azt kell éreznie, hogy a mű olyan kérdést intéz hozzá, amelyre még maga sem tudja a választ.

Úgy gondolom, a valódi megszólító erő mindig a bizonytalanságból fakad. Abban a pillanatban, amikor egy kiállítás túlságosan biztos lesz a saját következtetéseiben, megszűnik igazán működni.

Az olyan projektek, mint a This is where I post from vagy a New Tab, az online vizualitással, a figyelemgazdasággal, a mémekkel és a kortárs képfogyasztás jelenségeivel foglalkoznak. Hogyan látod a kortárs művészet és a digitális hétköznapi vizuális kultúra kapcsolatát? Képes lehet-e a kurátori gyakorlat kritikailag viszonyulni ezekhez a jelenségekhez anélkül, hogy pusztán esztétikai tárggyá tenné őket?

Ez az egyik olyan kérdés, amelyet a mai napig nem érzek lezártnak. Talán éppen ezért tér vissza újra és újra a programunkban.

Irina Bako a This is where I post from kiállítással nem egyszerűen azt állította, hogy a mém érdekes kulturális jelenség. Ennél sokkal radikálisabb felvetést fogalmazott meg: azt, hogy a mém – terjedésének sebességével, kollektív szerzőségével és azzal a képességével, hogy még azelőtt képes közös tapasztalatokat kikristályosítani, mielőtt a nyelv egyáltalán utolérné őket – olyasmire képes, amire a legkifinomultabb művészetkritikai diskurzus sem. A művészeti világnak mindig is megvoltak a maga kapuőrei. A mém működését azonban szerkezetéből fakadóan nem lehet ilyen módon ellenőrzés alatt tartani.

Valódi kockázatot jelent ezt az anyagot galériatérbe emelni. Könnyen előfordulhat, hogy a hétköznapi vizuális kultúra pusztán esztétikai tárggyá válik: felemeljük, megtisztítjuk a zavaró elemeitől, kisajátítjuk az energiáját, miközben kiüresítjük azt a sajátos logikát, amely eredetileg működteti. Mi ezt úgy próbáltuk elkerülni, hogy a kurátori keretet tudatosan nyitva hagytuk, nem tettünk úgy, mintha a galéria semleges tér lenne, és a mém saját kritikai működését vettük komolyan, nem pedig puszta látványelemmé alakítottuk.

A digitális hétköznapi vizuális kultúra nem ártatlan, de nem is olyan probléma, amelyet kizárólag a művészetnek kellene megoldania. Ez az a képi közeg, amelyben ma a legtöbb ember él. Az a művészeti gyakorlat, amely nem hajlandó kapcsolatba lépni vele, nem lesz ettől tisztább. Csupán kevésbé őszinte saját kulturális valóságával kapcsolatban.

Hogyan látod ma Romániában a független kezdeményezések és az állami intézmények kapcsolatát? Létezik közöttük valódi párbeszéd, vagy továbbra is inkább egymás mellett, párhuzamos világokban működnek?

Többnyire még mindig párhuzamos világokról beszélhetünk, bár ez a határ egyre inkább átjárhatóvá válik. Temesvár 2023-as Európa Kulturális Fővárosa programja például sok ilyen találkozást felgyorsított – jó és kevésbé jó értelemben egyaránt.

A strukturális probléma az, hogy a romániai állami intézményeket elsősorban nem párbeszédre tervezték, hanem adminisztrációra. Ez nem az ott dolgozó emberek kritikája – közülük sokan valóban elkötelezettek –, hanem magának a rendszernek a leírása. Egy olyan intézménynek, amelynek elsődleges feladata a közpénzek kezelése és az elszámoltatható eredmények felmutatása, szükségszerűen bonyolult a viszonya ahhoz a kockázathoz, amelyet a független működés megkövetel.

Nem azt szeretném, hogy a két modell összeolvadjon. A független szféra autonómiája olyan érték, amelyet meg kell őrizni. Inkább valódi együttélésre lenne szükség: közös közönségre, olyan közös projektekre, amelyek során mindkét fél valóban változik a másikkal való találkozás hatására, valamint annak intézményi elismerésére, hogy a független szcéna nem a kulturális rendszer kiegészítője, hanem a kulturális termelés egyik elsődleges tere.

Mennyiben tekinthető ma a kurátori munka politikai gyakorlatnak ebben a régióban – nem feltétlenül pártpolitikai értelemben, hanem a kultúrpolitika, a közbeszéd, a társadalmi megosztottság vagy a független szférára nehezedő nyomás összefüggésében?

A saját szakmai hátterem különleges viszonyt alakított ki bennem ezzel a kérdéssel. Tizenöt év politikai újságírás után mély bizalmatlanság alakult ki bennem a rendszerekkel szemben: azzal kapcsolatban, hogyan állítják elő a hatalmi mechanizmusok a valóság különböző változatait, miként formálják a közbeszédet, és hogyan kezelik az egyet nem értést. Ezt a gyanakvást vittem magammal a kurátori munkába is. Bizonyos értelemben ugyanúgy a rendszer logikáján kívül kezdtem működni a kulturális térben, ahogyan korábban a politikai újságírásban is.

Ugyanakkor óvatos lennék azzal, hogy mindezt egyszerűen politikainak nevezzem. Inkább úgy fogalmaznék, hogy a művészet a hagyományos politikai logikán kívül működik. Éppen azáltal válik politikai jelentőségűvé, hogy nem fogadja el a politika megszokott működésmódját: ragaszkodik ahhoz, hogy olyan tér maradjon, ahol a vita keretei nincsenek előre kijelölve, a végkövetkeztetés nincs készen, és a közönséget nem egy előre meghatározott válasz felé terelik. Ez adja a sajátos erejét – és egyben a sérülékenységét is.

Abban azonban biztos vagyok, hogy a független szférára nehezedő nyomás nem véletlenszerű. Az alulfinanszírozottság, az átláthatatlan bürokrácia és a közintézmények közönye nem pusztán adminisztratív hibák. Olyan feltételek, amelyek bizonyos kulturális működésmódokat előnyben részesítenek másokkal szemben. Ennek világos felismerése önmagában is politikai tett – még akkor is, ha a rá adott válasz nem pártpolitikai természetű.

Hogyan látod ma a román kortárs művészeti szcénát a tágabb régióhoz képest? Hol érzékeled a legnagyobb energiát, a kísérletező kedvet és a valódi változás lehetőségét, illetve hol ütközöl továbbra is strukturális korlátokba?

Valódi energiát érzek, és úgy gondolom, ez elsősorban a független szervezetekben összpontosul: azokban a helyekben, amelyek a körülmények ellenére működnek, nem pedig azoknak köszönhetően. Ez nem romantikus elképzelés, hanem szerkezeti tapasztalat. A korlátozott lehetőségek sajátos találékonyságot szülnek.

A romániai helyzetben különösen érdekesnek tartom azt az új művész- és kurátorgenerációt, amely már nem elsősorban Nyugattól várja a szakmai visszaigazolást. Nem azért, mert a Nyugat elveszítette volna a jelentőségét, hanem mert maga ez a viszony is vizsgálhatóvá vált. Az én generációm egy soha be nem teljesült lelki emigráció tapasztalatával nőtt fel: gondolkodásban folyamatosan a nyugati minták felé fordultunk, miközben ez sokszor elfedte saját társadalmi és kulturális közegünk összetettségét. Úgy látom, a fiatalabb generáció őszintébben néz szembe ezzel a belső feszültséggel.

A strukturális korlátok ugyanakkor ismerősek maradtak: egy olyan műkereskedelmi piac, amely a legtöbb művészeti gyakorlatot nem képes fenntartani; egy intézményi rendszer, amely még mindig inkább adminisztratív, mint kurátori logika szerint működik; valamint egy törékeny és alulfinanszírozott kritikai infrastruktúra. Ugyanakkor a szakmai beszélgetések ma sokkal pontosabbak, mint tíz évvel ezelőtt. És ami még fontosabb: ma már jobb kérdéseket teszünk fel.

Végezetül: min dolgozol jelenleg, és milyen kurátori vagy intézményi irányokat szeretnél tovább erősíteni a közeljövőben?

Bizonyos értelemben mindig ugyanazon a kiállításon dolgozom – vagy legalábbis erre törekszem. Nem annyira új formákat keresek, mint inkább ugyanannak a lényegi kérdésnek az új megszólalásait: új hangokon, új művészeti formákon keresztül, amelyek képesek továbbvinni azt. És hogy mi ez a lényeg? Éppen az, amit nem lehet kimondani. Az a visszavezethetetlenül emberi tapasztalat, amelyet érzékelünk, de nem tudunk teljesen nyelvvé alakítani. Talán ezért vizuális művészet a neve. Számomra pedig, aki egész életében a nyelven keresztül gondolkodott, éppen ez jelenti a legizgalmasabb kihívást. Abban a résben dolgozom, amely a kép működése és a róla mondható mondatok között nyílik.

Szeretnék még tovább haladni a valódi transzdiszciplinaritás felé. Nem úgy, hogy a művészet és a tudomány csupán témaként találkozik, hanem úgy, hogy módszerré válik a kapcsolatuk. Olyan helyzeteket szeretnék teremteni, amelyekben egy tudós látásmódja valóban képes átalakítani egy művész gondolkodását – és fordítva. Nem egyszeri együttműködésként vagy egy katalógusszöveg erejéig, hanem hosszú távon, a működés egészét formáló módon.

És tovább szeretném építeni a bizalmat a művészekkel. Nem mint egy program deklarált célját, hanem mint azt a csendes alapot, amelyre minden más épül.

Kiemelt kép: Mirela Stoeac-Vlăduți portréja. Fotó: Flavius Neamciuc.