Kiáltás Keletről

Kelet-Európa Művészete lengyel perspektívából a brüsszeli Bozarban

Amikor megláttam, hogy a brüsszeli Bozar-ban a lengyel kulturális év kapcsán egy kelet-közép-európai fókuszú kiállítás nyílik Familiar Strangers: The Eastern Europeans from a Polish Perspective (Ismerős ismeretlenek: A kelet-európaiak lengyel perspektívából) címmel, nagyon lelkes lettem. Nemcsak azért, mert a kurátor a lengyel származású, Berlinben élő és dolgozó, nagy nemzetközi tapasztalattal rendelkező Joanna Warsza; hanem az is érdekelt, hogy milyen szempontok alapján mutatják be Kelet-Európa művészeti szcénáját az EU fővárosában. Mit tart fontosnak a kurátor? Mi látszódjon a régióból és milyen művészeti pozíciók jelenjenek meg?

Ez azért is foglalkoztatott, mert az utóbbi évtizedekben erősen átalakult az az érdeklődés Kelet-Európa és a szocialista periódus iránt, ami a rendszerváltás utáni években jellemezte a kontinenst. A vasfüggöny leomlása után megnövekedett azon kiállítások száma, amelyek a szocialista periódus feldolgozását, emlékezetpolitikai kérdéseket, a változás és a tranzíció folyamatait helyezték a középpontba. Olyan kérdésekre keresték a válaszokat, mint például: mit jelent a régió számára a korai kapitalizmus, milyen maradványai vannak még az autoriter rendszereknek, és hogyan élik meg az emberek személyes és kollektív szinten a ‘89 utáni változásokat.

Ezt a folyamatot sokáig a “felzárkózás” (catching up) fogalmával írták le, mely értelmében Kelet-Európa megpróbálja utolérni Nyugat-Európát – ám az olyan szerzőknek köszönhetően, mint például Boris Buden^[1], ez a narratíva egyre inkább megkérdőjeleződött, és megjelentek azok a kiállítások, kutatások, tanulmányok, amelyek nem az “osztalgia”^[2] fényében mutatták be Kelet-Közép-Európát. Így tehát megkülönböztethetjük egymástól a kelet-európaiságot tematizáló, sokszor nosztalgikusan esztétizáló kiállításokat, és azokat a projekteket, amelyek a rendszerváltás előtti időszak művészeti tendenciáit dolgozták fel, gyakran kortárs reflexiókkal kiegészítve.

Napjainkban azonban megfigyelhető, hogy az egykori keleti blokk múltfeldolgozásának kérdései határozatlan ideig kissé háttérbe szorultak a posztkoloniális-dekoloniális elméletek térnyerésével szemben.^[3] Ha például végignézünk az elmúlt évek Velencei Biennáléinak központi kiállításain, egyértelműen az afrikai és a dél-amerikai fókusz dominál.

Fordulópontnak a 2015-ös menekültválság tekinthető, amely ismét behozta a köztudatba – igaz, ezúttal egy másik nézőpontból – Kelet-Közép-Európát. Az ezzel párhuzamosan a régióban egyre jobban felerősödő nacionalizmus és xenofóbia vált sok művészeti projekt kiindulópontjává. A határok bizonyos helyeken megszűntek, máshol újra megerősödtek. (Akár “határvédő kerítések” formájában). Az idegenektől való félelem, a szélsőjobboldali és nacionalista szemlélet kritikája sok (nemcsak) a régióban dolgozó képzőművész számára vált megkerülhetetlen témává. Budapesten a Privát Nacionalizmus című, András Edit által kurált kiállítás volt az, amely a nacionalizmus történeti és jelenkori vonatkozásait vizsgálta átfogó és kritikus módon. Már konkrétan a menekültválságra reflektált az előbbi tárlat folytatásaként is értelmezhető bécsi kiállítás, a Universal Hospitality (Egyetemes Vendégszeretet; 2016, 2017), ami a Wiener Festwochen keretében jött létre. Itt a fókusz már kevésbé a múltbeli tendenciákon, sokkal inkább az aktuális migrációs kihívásokon volt, és a művészeti megközelítések mellett aktivista praxisok is megjelentek.

Warsza brüsszeli kiállítása is ebbe a folyamatba illeszkedik, és kiindulópontját a jelenleg is zajló orosz-ukrán háború, az orosz elnyomás és az ehhez társuló erőszak képezi. A kiállításon egyértelművé válik az a pozíció, mely a művészet erejét és feladatát a kortárs történésekre való reflexióban látja. A jelenlegi háborús helyzetet sem elhallgatni, sem elfelejteni, sem elbagatellizálni nem lehet. Nehéz nem észrevenni, hogy ami a 2010-es évektől kezdve (noha nem kizárólagosan, de egyre hangsúlyosabban) összeköti a kelet-európai országokat, az a szélsőséges, populista és autoriter hatalmi berendezkedések elterjedése, Oroszország előrenyomulása, valamint az ezekre adott reakciók – különösen abban, hogy a többi ország milyen mértékben vállal szolidaritást a belarusz és ukrán függetlenségi törekvésekkel. Emellett kérdés, hogy mindezzel szemben milyen ellenállási taktikák alakulnak ki, és hol helyezkedik el a művészet ebben a folyamatban.

Egyszóval nem meglepő a kiállítás ezen fókusza és kiindulópontja, miszerint az egyértelműen fasizálódó társadalmi helyzetet, és az erre érkező ellenálló vagy épp reziliens művészeti gyakorlatokat emelte ki a kurátor Brüsszelben. A kiállítás izgalmasan egyensúlyoz a háborút direkten tematizáló, már-már aktivista gyakorlatok és a kutatásalapú, a régió múltját feldolgozó, poétikusabb művek között. Nyitómunkaként értelmezem Jana Shostak Minute Scream for Belarus (Egy perc sikoly Fehéroroszországért, 2020) című performanszának dokumentációját. A művész nem csinál “mást”, mint egy percig sikolt a köztéren és teszi ezt különböző helyszíneken és időpontokban 2020 óta, amikor is Lukashenkót újraválasztották. Ez az egyszerű, ám radikális gesztus megalapozza a kiállítás hangulatát: talán ez fejezi ki legjobban az emberek lelkiállapotát és a helyzet súlyosságát. Shostak videója és a falra festett “AAAAAAA” felirat felrázza a látogatót és felhívja a figyelmet arra, ami Belarusziában és Ukrajnában nap mint nap történik.

A kiállítás első szekciójában kap helyet Jasmina Metwaly, egyiptomi-lengyel művész Anbar című sorozata is, mely tulajdonképpen egy konceptuális ruhakollekció. A művészt az öltözködés és a divat politikai ereje érdekli. Az általa tervezett öltözékekben azt vizsgálja, hogyan alakul át az eredetileg politikai célokat szolgáló military design fast fashion tömegtermékké. A próbababákon prezentált ruhák mellett videókon követhetünk végig különböző tüntetéseket és politikai megmozdulásokat. Metwaly ruhái mindeközben hordhatóak maradnak és arra bátorítanak, hogy öltözködésünkkel is képviseljük a társadalmi változást.

Szintén textillel dolgozik a lengyel-roma művész, Malgorzata Mirga-Tas, aki a 2022-es Velencei Biennálé Lengyel Pavilonjából is ismerős lehet a közönség számára. Patchworkszerűen összeillesztett, különböző talált textilekből készült munkái a roma történelem láthatatlan történeteit dolgozzák fel, illetve emléket állítanak elfeledett, a nyugati kánonból kiesett, vagy soha be sem került szereplőknek. A műveken politikai mozgalmak és felkelések ábrázolásai keverednek roma hősök és a művész személyes hőseinek (például édesanyjának) portréival. A művésznek talán azok a munkái a legismertebbek, ahol női közösségeket mutat be, rezilienciájukat hangsúlyozva a patriarchális társadalommal szemben. A Bozarban kiállított munkái a kevésbé személyes, társadalmilag elkötelezett vonalat képviselik, amikor nemcsak saját múltjára, hanem például a svéd történelemre is reflektál. Egyszerre taktilis és érzéki műveivel Mirga-Tas kapcsolatot teremt a múlt és a jelen között, azt hangsúlyozva, mit tanulhatunk és hogyan inspirálódhatunk kollektív és egyéni történeteinkből.

Ehhez kapcsolódhat Renata Rara Kaminska kiállításra készített installációja, amely Rosa Luxemburg^[4] börtönben készített herbáriumából inspirálódik. A kiállítóteret ellepő szárított vadvirágok – a művész szavaival élve – Luxemburg soha meg nem valósult kertjének állítanak emléket, ismét a túlélést és a reziliencia gondolatait hangsúlyozva. A mű efemer emlékműve Luxemburgnak, akiről kevesen tudják, hogy lengyel származású volt.

A kiállítás középpontjában az Open Group, a 2024-es Velencei Biennálé Lengyel Pavilonjában is bemutatott (nemrégiben pedig a budapesti OFF-Biennálén látható) Repeat After Me (Mondd utánam, 2024) című installációja áll, amelynek ereje éppen egyszerűségében rejlik. A művészcsoport ukrán polgárokat kért fel arra, hogy mutassák meg, hogyan hallják és érzékelik a háborút. Az óvóhelyre menekülést jelző szirénától kezdve a bomba becsapódásán át a puskaropogásig terjednek ezek a hangok, amelyeket az ukrán lakosok rezzenéstelen arccal adnak elő. Az Open Group installációja egy karaoke-teremre emlékeztet, székekkel és mikrofonokkal. Erre az abszurd helyzetre utal a cím is: “Mondd utánam”. A karaoke szituációba kerülő néző megismételheti a háború hangjait, ám ehelyett mind Velencében, mind a Bozarban csak zavart pillantásokat láttam. Az Open Group műve arról beszél, hogyan szüremkedik be a háború a mindennapokba, hogyan válik életünk részévé és mennyire “könnyedén” hozzá lehet szokni a borzalmakhoz.

A kiállításnak otthont adó, U alakú folyosókból álló tér a Repeat After Me szempontjából kedvező, más műveknek azonban nem kínál túl sok kibontakozási lehetőséget. Kissé szomorú, hogy Kelet-Európa a Bozar épületének legfelső szintjén, keskeny folyosókra lett száműzve, ahol a művek alig kapnak levegőt. Azonban talán pont ez a klausztrofób hatás ágyaz meg olyan jól az Open Group művének, amely az U középpontjában helyezkedik el, és hangja átszűrődik a kiállítás többi részébe is – így az több irányból átélhetővé válik. Shostak korábban említett munkája pedig lentről is látható, felhívva a figyelmet arra, hogy mi történhet a legfelső terekben.

Míg az eddig említett munkák gyakran aktivista indíttatással (is) reflektáltak a jelen háborús helyzet tarthatatlanságára, a diszkriminációra és az erőszakra, a kiállítás második részében több utalás történik a címre: kik is azok az ismerős idegenek? Izgalmas, ahogy az itt következő munkákban megjelenik egy Európán kívüli perspektíva is: melyek azok a csoportok, közösségek, akikkel éppen Kelet-Európa válik kirekesztővé? Ilyen például a Lengyelországban élő és alkotó, vietnámi származású Ngo Van Tuong műve, amely Varsó ázsiai negyedében megvalósított művészeti projektjének (többek között egy hangsétának) a dokumentációja (Trip to Asia: An Acoustic Walk Around the Vietnamese Sector of the 10th Anniversary Stadium –Ázsiai utazás: A 10 éves stadion vietnámi szektorának akusztikus sétája, 2006), amelynek a kurátora Warsza volt. Noha kicsit nehéz elmélyülni a projekt egészében, a megidézés és a művész pozíciójának beemelése önmagában is izgalmas vállalkozás.

Assaf Gruber filmje, a Miraculous Accident (Csodálatos véletlen, 2024) a kiállítás zárófilmje, amely szerepelt a grazi steirischer herbst ’24 Horror Patriae című kiállításán, és amelyről korábban itt írtunk. A mű kitágítja a perspektívát mind időben (visszavezet a 60-as évekbe), mind pedig térben (Afrika). Arra az izgalmas projektre emlékeztet, amit pár éve Prágában láttam, és amely a tranzit.cz szervezésében a szocializmus alatt Csehszlovákiában filmezést tanuló afrikai és ázsiai diákok munkáira reflektált. Gruber 2024-es filmjében egy szerelmi történetet látunk, melyet egy visszaemlékezés keretez: Nadir, a marokkói férfi (Abdelkader Lagtaâ költő alakításában), ’68-ban a Łódź-i Filmakadémián tanult. Napjainkban, immár elismert filmrendezőként tér vissza az egyetemre, ahol megtalálja egykori szerelme, a zsidó származású Edyta (az iskola vágótanára) neki címzett levelét. A fiktív karakter életútját azok az észak-afrikai diákok inspirálták, akik a szocialista országok “harmadik világ felé való elköteleződésének” köszönhetően Kelet-Európában tanulhattak – többek között filmkészítést.

A film ereje abban rejlik, hogy miközben a levél nyomán megidéződnek a ’60-as évek és az interkulturális párbeszéd emlékei, a művész azokat a nyersanyagokat és filmrészleteket használja, amelyeket az akkor és ott tanuló diákok készítettek. Így egy asszociatív, poétikus mű születik, amely a személyes történeten túl (Edytának politikai okokból váratlanul el kellett hagynia Lengyelországot, majd elhunyt, Nadirral nem találkoztak többé) sok izgalmas tudás villan fel a szocialista országok nyitási stratégiáiról, a nemzetek közötti politikai és személyes kapcsolatokról, a ma is élő etnikai konfliktusokról. Ez a videómunka Kelet-Európát nem egy izolált szigetként értelmezi, hanem bekapcsolja a nemzetközi politikai, társadalmi és művészeti vérkeringésbe. Tulajdonképpen reménykeltő, hogy ezáltal nemcsak a válságról, a háborúról és a veszteségekről, hanem szolidaritásról, reményről és együttműködésekről is beszélnek a kiállításon látható művek.

Ismerős Idegenek: A kelet-európaiak lengyel perspektívából (kurátor: Joanna Warsza), BOZAR – Képzőművészeti Központ, Brüsszel, 2025. 03. 14. – 06. 29.

Borítókép: Renata Rara Kaminska: Herbarium. Fotó: Kuba Celej / AMI. Képek forrása: https://www.bozar.be/en/familiar-strangers

---

^[1] Lásd többek között: Boris Buden: The post-Yugoslavian Condition of Institutional Critique: An Introduction., https://transversal.at/transversal/0208/buden/en

^[2] Az osztalgia kifejezés az egykori keleti blokkra való emlékezést jelenti, ahol a nosztalgia egy speciális formájával, a szocialista múlt iránti nosztalgiával lehet találkozni.

^[3] Noha van olyan szerző, aki ezeket a kérdéseket párhuzamosan vizsgálja: Madina Tlostanova: Postcolonialism and Postsocialism in Fiction and Art, Palgrave Macmillan Cham, 2017

^[4] Rosa Luxemburg (1871. március 5 – 1919. január 15.) lengyel–német marxista filozófus, közgazdász, forradalmár és politikai aktivista volt, a 20. század eleji szocialista mozgalom egyik legjelentősebb alakja. Zsidó származású családban született Lengyelországban (akkor az Orosz Birodalom része), és már fiatalon bekapcsolódott a szocialista mozgalomba. Később Németországba költözött, ahol meghatározó szerepet játszott a baloldali politika alakításában.