Jana Želibská és Cecilia Gonzaga remény felé vezető útja

Jana Želibská The World. Despair – Hope (A világ. Kétségbeesés – Remény) című kiállítása a kortárs világ bizonytalanságaira és törékenységére reflektál három egymásra épülő térbeli egységen keresztül, amelyek a társadalmi és kulturális válságok, a bizalom megrendülése és az értékekért folytatott küzdelem tapasztalatával foglalkoznak. Želibská azt a kérdést veti fel, hogyan maradhat fenn a remény és a megújulás lehetősége, miközben a nézővel érzéki és testi tapasztalatokra építve teremt kapcsolatot, központi szerepbe helyezve a női megélést. A tárlat június 12-ig látogatható a pozsonyi Gandy Gallery-ben.

Ez az írás a kiállítás három egységén végighaladva értelmezi Jana Želibská motívumrendszerét, szem előtt tartva Lucia Gregorová Stach kurátori olvasatát. Eszerint Želibská művészetében kiemelt szerepet játszik a test térbeli mozgása, a fény, a különböző felületek és anyagok hatása, valamint az érzelmi intenzitás, amely a kiállítás egyik kulcsfogalma. A mozgás, – amelyet a néző tesz meg a tárlaton – a nézőpontok és távolságok folyamatos változása aktívan alakítja a befogadás folyamatát: a kétségbeesés, a veszteség, ugyanakkor a remény és a gondoskodás érzete nem pusztán megjelenített témák, hanem a tér, az anyagok és az érzéki tapasztalat révén átélhető állapotok. Jelen elemzés arra is kitér, hogyan jön létre szimbolikus párhuzam két női identitás – Cecilia Gonzaga és Jana Želibská – között, azaz a művész és egy olyan történelmi személy között, akinek az emlékét őrző műtárgy a jelenkori hatalom beavatkozásainak kiszolgáltatottjává vált.

Bár Jana Želibská művészetének központi témája a női tapasztalat, fontos leszögezni, hogy a feminizmus nem tudatos művészi programként van jelen a munkásságában. A kommunista rendszer elszigeteltsége miatt a művész nem kapcsolódhatott közvetlenül a nyugati feminista diskurzusokhoz, ezért művei inkább egy implicit, semmint programosan megfogalmazott feminista szemléletet tükröznek. Életműve a feminista neoavantgárd tágabb összefüggésrendszerében értelmezhető.

A galéria három terme egy-egy állomást képez a kétségbeeséstől a reményig vezető úton. A három állomást Želibská „képnek” (obraz) nevezi, azt az érzetet keltve, mintha egy háromdimenziós triptichonban járnánk. A triptichon visszatérő elem nála – az 1969-es Triptych Želibská korai alkotói korszakának emblematikus műve. A pop-art vizuális nyelvét assemblage-elemekkel ötvöző triptichonban három stilizált nőalak kerül egymás mellé. A két szélső figura színes, virágmintás haja a hippi-korszakot, a feltétel nélküli szabadság eszményét idézi meg, a középső alak azonban ellenpontoz: fekete-fehér, a nyakában kereszt lóg. A mű a női identitás töredezettségét és sérülékenységét sugallja. Egyes értelmezések szerint a korszak történelmi törésvonalainak – különösen a prágai tavaszt követő normalizáció kezdetének – allegorikus lenyomataként is olvasható, amely a politikai és egzisztenciális bizonytalanság tapasztalatát jeleníti meg.^[1]

A fekete (nő)alak a tárlat első egységében is kiemelt szerepet kap. A tér középpontjában egy fekete szigetelőszalagokkal betapasztott kirakati bábu fekszik arccal lefelé egy aranyszínű sürgősségi fólián. Körülötte uszadékfa és kövek hevernek. Nem messze tőle a falnak támasztva egy kezet ábrázoló kép látható, fölötte digitális kijelző mutatja az időt, miközben egyenletes, éles kattogás hallatszik. A közelben egy apró romantikus tájkép függ, amelyet fekete sáv szel ketté.

A tér egyszerre utal az idő múlására és annak meghaladására: mintha kilépnénk az időből egy természetközeli létállapotba, ahol az idő jelentősége háttérbe szorul. A digitálisan mért órák és percek, a korhadó fa és az áthúzott tájkép egy olyan világ képét rajzolják ki, amelyben a természethez, a történelemhez és a jövőhöz fűződő korábbi bizonyosságok megrendültek. Míg az 1969-es Triptichon fekete sziluettje a történelmi törés és a bizonytalanság allegóriájaként értelmezhető, a mostani tárlaton ugyanez a motívum már egy sérült, posztapokaliptikus világ szereplőjeként jelenik meg.

A rombusz a női testre, egész pontosan a vulvára utalva a szexualitás és a női princípium jelölője. Ez utóbbi ugyanakkor a világ eredetére is visszautal, így a szemközti falon megjelenő lineáris idővel paradox viszonyba kerül. Valahol az idő peremén vagyunk: a kiállítás első állomása az apokaliptikus állapot tanújává teszi a nézőt.

Ez az apokaliptikus vízió az aktuális hatalom romboló tevékenységével is összefüggésben áll – jelzi a második egység, amely az univerzális dimenzióból a konkrét, aktuálpolitikai események felé tereli a szemlélő figyelmét. A „kép” egy olyan történelmi alakot állít a középpontba, akinek identitását önkényes módon keretezte át a jelenkori hatalom.

A második állomás fókuszában egy gipsz mellszobor áll, nyakában a „Where is my sister?” („Hol van a testvérem?”) kérdéssel, míg a szoborhoz közeli falakon fekete képek láthatók. A gipsz büszttel, melyet előzőleg az Amateur contra Renaissance című, 1989-es installációjához használt fel, Želibská ezen a tárlaton a Cecilia Gonzagát ábrázoló lőcsei mellszobor közelmúltbeli hányattatásaira utal.

A mantovai Gonzaga uralkodócsaládból származó Cecilia Gonzagát ábrázoló, carrarai márványból készült mellszobor évtizedek óta képezi a Lőcsei Szepesi Múzeum gyűjteményének részét. Marta Herucová, a Szlovák Tudományos Akadémia Művészettudományi Központjának kutatója 2025 februárjában jelentette be, hogy többéves vizsgálatai alapján valószínűsíthetőnek tartja, hogy a szobor Donatello alkotása, és a 15. század közepén készülhetett. A szobor nyilvános bemutatásának előkészületei során azonban Lukáš Machala, a kulturális minisztérium szolgálati hivatalának főtitkára elszállíttatta Lőcséről a mellszobrot. A műtárgy egy állami raktárban volt elhelyezve 94 napon át, majd a minisztérium által megrendelt szakértői véleménnyel együtt került vissza Lőcsére, amely a szobrot a 19. század végéről származó szándékos hamisítványnak minősítette.

Az irat ugyanakkor csupán egyetlen olasz művészettörténész szakmai álláspontját tartalmazta, éppen ezért – ahogy arra a kurátori szöveg is felhívja a figyelmet – nem tekinthető az ügy végleges lezárásának, hiszen önmagában nem cáfolhatja azokat a történeti, anyagi és kulturális összefüggéseket, amelyeket Herucová vizsgálatai feltártak. A mellszobor körül megjelenő homogén fekete felületek névtelenséget, a kapcsolatok hiányát jelzik. A tárlat második egysége így a hatalom működését idézi meg, történelmi és jelenkori kontextusban egyaránt.

A politikai hatalom Cecilia Gonzaga mellszobrának történetét és annak jelentőségét eltorzította. A tárlat felveti a kérdést, hogy egy női élet vajon ilyen egyszerűen kitörölhető és elsötétíthető. Mivel Želibská művészete maga is a hatalmi rendszerek árnyékában alakult, szimbolikus párhuzam kínálkozik a két történet között. Želibská nyíltan kifejezte ellenérzését Csehszlovákia 1968-as megszállásával szemben, ami miatt a normalizáció időszakában fokozatosan kiszorult a hivatalos kulturális életből, és marginalizált alkotóként volt kénytelen folytatni munkásságát.

A tárlat arra ösztönzi a nézőt, hogy újragondolja a nőalakok reprezentációjához való viszonyát, és akár egy évszázadokkal korábban élt nő ábrázolását is a hatalom által kijelölt nézőpontokon túl, kritikusabb és érzékenyebb perspektívából vizsgálja.

A kiállítás harmadik egysége a remény és a gondoskodás felé vezeti a szemlélőt. Paradox módon egyszerre idézi meg a frissesség és a megújulás érzetét, miközben térbeli elrendezése akár egy temetkezési helyre vagy kriptára is emlékeztetheti a nézőt. A tér középpontjában a rombusz motívuma köszön vissza, ezúttal műfűből kivágott alakzatként. A forma és az anyag visszautal Želibská 1981-es, Az A ponton levágott fű a B ponton a kívánt formában nő (Tráva zobraná v mieste A rastie v mieste B v určenom tvare) című land art munkájára, amelyben füvet ültetett egy rombusz alakú hordozóra, ahol azt hagyta növekedni.

A rombusz körül a falakon széles ragasztószalaggal rögzített művirágok jelennek meg, a fő falon pedig egy zöld háttérből kirajzolódó fehér tulipán látható, amelynek szárát egy aranyszínű szalag szeli át, rajta a „Hope” („Remény”) felirattal. A festmény mellett egy régi, szobanövényekkel foglalkozó zsebkönyv kap helyet, míg a szemközti oldalon egy rombusz formára fordított festmény idézi meg a korábban említett Triptichon szabadságot jelképező nőalakjainak virágmotívumait. A harmadik egységben Želibská összekapcsolja a női identitást a természettel, miközben a növekedés és az átalakulás lehetőségére helyezi a hangsúlyt.

A The World. Despair – Hope három állomása a sérüléstől a gondoskodásig, a veszteségtől a megújulásig vezető utat rajzolja ki. A kiállítás arra mutat rá, hogy a remény a törések és veszteségek tapasztalatából is képes megszületni. A tárlat végére a néző úgy érezheti, hogy Cecilia Gonzaga és Jana Želibská alakja szimbolikusan összekapcsolódik: mindkettőjük története azt példázza, miként próbálja a hatalom torzítani a női sorsokat, miközben a művészet azok újraírására kínál lehetőséget.

---

^[1] Ilyen például Lucia Gregorová Stach értelmezése.

Jana Želibská: The World. Despair – Hope, Gandy Gallery, Pozsony, 2026.03.18 – 2026.06.12.

Borítókép: Jana Želibská: Hope, 2026. (Fotó: isonative, a Gandy Gallery jóvoltából)