Tíz év a táj nyomában – a szlovákiai In Situ szimpózium és környezete

2018 augusztusa volt, külön-külön szálakon sok embernek kezdődött új fejezet az életében azok közül, akik ebben a történetben szerepelnek. Én például az utolsó napjaimat töltöttem otthon, mielőtt több évre Isztambulba költöztem volna, előtte azonban még eljutottam az Irodalmi Szemle első tehetséggondozó táborába, az ARTérre, a szlovákiai Vajkára (Vojka nad Dunajom). A helyszínen azonnal szembeötlik a természeti és ipari környezet radikális kontrasztja: a magyar határon az Öreg-Duna vadregényes szigetközi tája és a bősi víztározó, azaz a mesterséges Felvíz-csatorna. A kettő közé szorult szlovákiai falvakat mára csak egy vékony földnyelv és magán a gátrendszeren át futó hidak kötik össze a szárazfölddel.

Kiváló helyszín az inspirációra és az elmélyülésre – gondoltam magamban, aztán megtudtam, hogy egy csapat képzőművész éppen ezt teszi egy kvázi párhuzamos táborban: természet és ember viszonyát értelmezik helyszínspecifikus alkotásokkal. A két tábor közös zárórendezvényén találkoztam az alkotókkal és műveikkel, és utólag már magam sem tudom, hogy is képzeltem, de a koncepció és az alkotások által lenyűgözve, alig néhány órás ismeretség után az In Situ egyik főszervezőjének, Gyenes Gábornak magyaráztam, hogy ki kéne vinni a csoportot és alkotásaikat Törökországba, biztosan komoly érdeklődés lenne irántuk.

Amikor négy évvel később, 2022 szeptemberében a Boszporusznál ünnepeltük az Isztambuli Biennálé programjának részeként a magyar kulturális intézetben megnyílt kiállítást, már tudtam, hogy Gábor annak idején teljesen hülyének nézett, hiszen számukra az a második szimpózium még éppen csak a kezdet, az útkeresés időszaka volt, csak később érezték annyira kiforrottnak az In Situ módszerét és alkotásait, hogy továbblépjenek a nemzetközi közegbe. Valószínűleg a határőrök is felvonják a szemöldöküket, ha benéznek az autómba pár hónappal az isztambuli megnyitó előtt: az alkotások egy részét a hatodik In Situ szimpózium végén, a megnyitó utáni napon bepakoltuk a kocsimba, így az tele lett megmunkált ártéri fadarabokkal, a helyszín fényeit hordozó anyagokkal, és a Vajka környékét leképező különböző anyagú és méretű egyéb installációkkal; amik aztán stílszerűen szárazföldön mozogtak át egy teljesen másik helyszínre és közegbe, a kiállítótérben mintegy kapszulában mutatva meg, hogyan reflektál a csoport egy konkrét környezetre.

Újabb négy évvel később, 2026-ban már olyasvalaki kért fel, hogy összefoglaló cikket írjak a Konturba az In Situ elmúlt tíz évéről, akivel a táborok során ismerkedtünk meg, és akit – akárcsak engem – bevonzott ez a társaság és a közös munka, az együttes jelenlét során létrejövő légkör.
Eddigre – további kísérlet gyanánt – a fizikai környezetben is változások történtek: a tábor helyszíne két évre (2024 és 2025) átkerült a magyar-szlovák határ másik pontjára, Helembára (Chľaba), majd a tizedik jubileumra szinte teljesen ugyanoda – egy falunyi, néhány perc biciklizésnyi távolságra – tért vissza, ahonnan indult.

A kísérletezést és a közös gondolkodást erősíti az, hogy a résztvevők mind különböző irányokból érkeznek az alkotói folyamatba: építész, grafikus, fotós, festő és szobrász ugyanúgy található itt, mint könyvillusztrátor és irodalmár (avagy „humanoid chat gpt” – ahogy egyszer Gábor engem nevezett). Mindenkinek van valamilyen funkciója, és minden új ember és új impulzus arra bátorít, hogy valami újat fedezzünk fel magunkban vagy a környezetünkben. Én az irodalom felől érkeztem ebbe a csoportba és leginkább szövegíróként tudok bármit is hozzátenni a szimpóziumon történtekhez. Így jelen írás is deklaráltan szubjektív, a saját és az általam megkérdezett művészek nézőpontját és történetét tartalmazza, az összefoglaló, szigorúbb elemzést meghagyva az esztétáknak, a művészettörténészeknek, az utókornak, bárkinek, azaz: másnak.

*

2017-ben még alig néhány művész gyűlt össze Vajkán, hogy valami újat próbáljon ki a közös munka mindenféle tapasztalata nélkül, mintegy „tesztelve” a formátumot: az biztos volt, hogy a természetre, a környezetre kívánnak reagálni, viszont azt, hogy ezt hogyan a legérdemesebb csinálni, már az együttműködés eredményétől várták. Összehasonlításul: idén már tizenöten vettek részt a táborban. Az alkotásokkal együtt persze az alkotók perspektívája is folyamatosan változik, miközben – bár az évek során voltak, akik kimaradtak, és újabb és újabb résztvevők érkeztek – a társaság magja ugyanaz maradt.

A koncepció kikristályosodásával mintegy hólabdaszerűen érkeztek az újabb és újabb tagok, az egyes résztvevők ajánlottak potenciális alkotókat a témához illő munkásságuk vagy a felmerülő igények miatt egészen addig, amíg már annyira elterjedt a híre, hogy sokan szeretnének részt venni, tanulni és inspirálódni a telepen. Éppen ez az egyik kihívás, ami a következő években vár az In Situra: ahogy azt Gyenes Gábor is megfogalmazta az idei táborzáró kiállításon az Új Szónak adott interjújában, a csoport dinamikája épp abban rejlik, hogy mindig új formákat, új kihívásokat keres, és ehhez újra és újra át kell alakulnia.

Az imént említett hólabdaszerű, organikus építkezésből is adódik, hogy főleg szlovákiai magyarok alkotnak a táborban. A csoport szorosan kötődik a Bázis Egyesülethez, résztvevőinek jelentős része tagja, van, aki tisztviselője is az egyesületnek, de az In Situ hálózata és vonzása magához húzott máshonnan induló résztvevőket is. Első alkalommal a szlovákiai kormányhivatal, a rákövetkező években pedig a Kult Minor (Kulturális Kisebbségi Alap) tette lehetővé, hogy a szimpózium és a kapcsolódó kiállítások megvalósuljanak.

2018-2019-ben az újabb tagok érkezésével folyamatosan alakultak ki a művésztelep karakterformáló szabályai is: itt senki sem a saját, otthoni munkáját folytatja, még ha esetleg médiumában kapcsolódik is –, hanem kifejezetten a helyszínre reflektáló, sok esetben a hely által biztosított anyagokból hoz létre műveket. Fontos elem az is, hogy a közösség kifejezetten bátorítja a résztvevőket arra, hogy kívül kerüljenek a komfortzónájukon: így válik a grafikusból egy rövid időre, de a kész műben végleg performer, vagy így készít az építész sajátos magánmitológiával egybekötött növénytopológiai installációt.

Az alkotók befogadták, magukévá tették ezt az attitűdöt és alkotói stratégiájuk részévé vált. Ehhez rendkívül fontos az egymás iránti nyitottság, hiszen a közös alkotás éppen abban nyilvánul meg, hogy a különböző határterületen kísérletező művészek egymást segítik a saját tudásukkal – ezáltal gyakran egymás alkotásainak részévé is válnak – egyúttal a környezet is organikus módon kapcsolódik be az alkotás terébe.

2019-re egyértelművé vált, hogy a körvonalazódó helyspecifikus természetművészet ironikus módon éppen hogy erősebben igényli a technikát, mint a műtermi alkotás. A természeti környezetben installált objekteknek sokszor rövid az élettartalmuk, így még fontosabbá vált a dokumentáció, hiszen az efemer művek csupán így tudnak fennmaradni. Amint lett kamera, a művészek rögtön kísérletezni is kezdtek vele, egészen odáig, hogy maguk is szereplőivé váltak a kamerát kezelő művész a művésztelepen (is) készülő kisfilmjeinek vagy saját performatív műveket hoztak létre. A munkafolyamatot vagy performanszt dokumentáló videók és az önálló művészfilmek mára már a szimpózium másik fontos karakterképzői.

Ekkoriban vált világossá, hogy ennek a szemléletnek számos más művésszel, művészcsoportosulással és kurátorral is vannak közös pontjai. Ennek nyomán a táborokban olyan előadásokat és beszélgetéseket is szerveztek, amelyekre hasonló stratégiával, helyspecifikusan dolgozó művészeket és művésztelep-vezetőket hívtak meg. 2020-ban Erős István – az MKE későbbi rektora és a Velencei-tavi telepet vezető Péter Ágnes, 2021-ben pedig többek között Fürjesi Csaba adott elő a szimpóziumokon. Az érdeklődés természetesen nemcsak a magyar, hanem a szlovák szereplőkre is kiterjedt: Marianna Brinzová, Martina Ivičič és a besztercebányai telepet szervező Andrej Poliak is részt vett beszélgetéseken, illetve előadásokon az In Situn ezekben az években. Az így létrejött kapcsolatok pedig azóta is élénkek.

Ezekhez az évekhez kapcsolódnak az első közös kiállítások is, amelyek azóta rendszeressé váltak: a szimpózium egyik lényegi eleme, hogy záróeseményként a helyszínen, akár egy használaton kívüli postaépületben, vagy a falumúzeumban pop-up jelleggel bemutatják az elkészült alkotásokat. Azonban az érdeklődés és a megmutatkozás vágya az évek során fokozódott, így az első több hétig tartó kiállításra 2020 januárjában került sor a dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galériában, ezt követően 2021-ben a budapesti MAMŰ-be, 2022-ben a már említett isztambuli kiállítótérbe és a selmecbányai Schemnitz-be, 2023-ban a somorjai At Home Galériába, 2024-ben a pozsonyi NOC-ba (Národné Osvetové Centrum) érkeztek meg a Vajkán, majd Helembán kimunkált helyspecifikus művek.

2024-től már nem csupán az irodalmi vagy művészeti körökből érkeztek előadók: az alkotók látásmódját biológus, természetvédő, különféle kapcsolódó tudományágból érkező előadó tágította, kontextusba helyezve a megtapasztalt környezetet, legyen az fizikai tárgy vagy társadalmi jelenség. Az alkotók együtt és külön-külön is rendszeresen járták a környéket, szóba elegyedve a környékbeli emberekkel, megtapasztalva a fizikai világot, azonban azok mélyebb megértésére is egyre nagyobb igény mutatkozott.

A 2020-as évek elejének természetművészeti alkotásai így fokozatosan áttolódtak egy tágabban értelmezett helyspecifikusság irányába: nem pusztán a konkrét természeti médiumon, az anyagon, hanem bármilyen médiumon keresztül lehet a helyszínnel foglalkozni, legyen az egy falu régről megmaradt népszokása, ugyanazon falu főutcájának egy nagyon is konkrét aszfaltszelete, amelyet közelről szkennelünk be, vagy akár egy fiktív lakberendezési folyóirat, ami helyi témákon át állít görbe tükröt az elénk táruló látványnak. A helyspecifikus művésztelep helyszíne nem csupán a táj, hanem az a társadalmi környezet és történet, amely éppen olyanná alakította és alakítja, amilyen – ezeket ragadja meg In Situ szimpózium egy rövid és intenzív alkotói folyamaton keresztül, amely így szükségképpen kísérletező és konfrontatívan játékos is lesz.

Az In Situ résztvevőinek nagy hányada képzőművészeti intézményekben tanít, így amellett, hogy a művésztelepre olykor elhívják kísérletező kedvű hallgatóikat, annak tanulságait a pedagógiai munkásságukba is igyekeznek átemelni: a talált anyagokkal, talált tárgyakkal való játékot, az évek során felgyülemlett tapasztalatot és módszertant a szlovák és a magyar képzőművészeti felsőoktatásban is kamatoztatták már különböző táborokban.

*

Amikor az idei, tizedik In Situn megkérdeztem a résztvevőket, hogy miért jöttek el és miért térnek vissza évről évre, meglehetősen egybehangzó válaszokat kaptam. Szinte mindenki a kísérletezés és a közös alkotás lehetőségét, az egymástól való tanulást és a támogató közeget emelte ki. A hely varázsát a résztvevők közössége hozza létre, hiszen ezzel a koncepcióval és attitűddel bárhol meg lehetne tartani az In Situt. Érdekes, hogy bármilyen dinamikus is a formátum változása, még a legrégebb óta részt vevő alkotók elbeszéléséből is alig hallottam ki nosztalgiát: a történet itt mintha tényleg végtelen lenne, és mindenki kíváncsian várná, merre kanyarodnak tovább a szálai.

Eredetileg azt terveztem, hogy kiemelek egy-egy művet az alkotóktól, de egyrészt igazságtalannak érezném, hogy csak egyet válasszak, másrészt erre ott van a nemrég fejlesztett honlap, ahol hamarosan hiánytalanul megtalálható lesz évek és alkotók szerinti bontásban az összes alkotás, harmadrészt pedig, hamarosan megteszik ezt helyettem nálam sokkal avatottabbak: 2026. október 10-én 17 órától a pozsonyi NOC-ban nyílik az In Situ szimpózium eddigi legszélesebb merítésű kiállítása Marianna Brinzová kurátor válogatásában, amely a művésztelep folyamatait az elmúlt tíz év alkotásain keresztül mutatja majd be. Az Olvasónak azt a játékot azért fel tudom ajánlani, hogy – a cikk illusztrációi, a honlap és a Youtube csatorna segítségével – találja meg az összes utalást a cikkben, ami egy-egy konkrét In Situ-s alkotásra vonatkozik.

---

Az elmúlt tíz év In Situ táborainak résztvevő alkotói: Aradský Richard, Csanda Máté, Egervári Júlia, Ferdics Béla, Funczik Kubicsek Mónika, Funczik Norbert, Gužák Klaudia, Gyenes Gábor, Hanusz Dániel, Kešiar Andrej, Mazán Anikó, Nagy Csilla, Pálmai László, Papp Ida Zsuzsanna, Pesti Emma, Pézman Andrea, Slávik Bernadett, Szőke Erika, Szöllőssy Balázs, Török Bianka, Tóth Helen, Utcai Dávid, Václav Kinga, Zsigrai Eszter

Szervezők: Gyenes Gábor és Václav Kinga

Borítókép: megbeszélés az In Situ művésztelepen 2026-ban. Az In Situ szimpózium archívumából.