Penészvirág, füstkarika és egyéb diszfunkcionális családi minták

Barbara Gocníková Broken Altar (Isolation of Father) című installációjáról

A diszfunkcionális családi mintákkal való szembenézés korunk forró önismereti trendjévé vált. Számtalan pszichológiai és önsegítő könyv, önismereti csoport és módszer közül választhatunk, amelyek segítenek felfejteni azokat a láthatatlan csomókat, amiket felmenőink hagytak ránk. Nem csoda, hogy egyre erősebben vágyunk a mélyebb megértésre: évszázadok óta azt tanuljuk, hogy az érzelmek – különösen a szélsőséges vagy negatív érzések – kimutatása és felvállalása a gyengeség jele. Hogy megközelítésük, ne adj’ isten megértésük felkavarja a családi béke állóvizét, ezáltal felesleges, kockázatos és káros. Hogy a látszólagos családi egység, a születés- és pirosbetűs ünnepnapokon előrántott tökéletes családi perszóna mögött a rendszer árnyait mélyen el kell rejteni. Barbara Gocníková Broken Altar (Isolation of Father) című installációjában minden érzékünkkel szembesülhetünk az ismerős mechanizmus általános érvényű erejével.

A budapesti Liget Galériában bemutatott installáció a szlovákiai művész egy folyamatban lévő gondolatmenetének harmadik állomása. A sorozat korábbi darabjaiban (broken altar (burned) és broken altar (phantom load)) is az étkezőasztal reprezentálta a látszólagos családi egységet: azt a közös teret, ahol a család összegyűlhet, ahol a megszokott rituálék újra és újra lejátszódnak, ahol a kiosztott szerepek egyre mélyülnek, a maszkok tökéletesednek, és a berögzült minták generációról generációra öröklődnek. Gocníková e minták metaforáival dolgozik: addig nagyítja, torzítja és teszi fizikailag érzékelhetővé őket, amíg lehetetlenné nem válik nem tudomást venni róluk.

A Broken Altar (Isolation of Father) esetében ezt a folyamatot az apa izolációján keresztül látjuk. A családi egység középpontjában álló étkezőasztal így a valóságban nem az összetartozás, hanem a széthullás terepévé válik, miközben maga a család elemeiben továbbra is őrzi a kényelmes, megszokott normalitás látszatát.

A Liget Galériába lépve egy bomlásnak indult családi étkezőasztal és az azt körbeölelő, szintén ázó, omló, rothadó falak képe fogadja a látogatót. A falak mögött víz csordogál: hangja erősíti az élő-haldokló térélményt, miközben egy nehézkes, krákogó, dohányzó férfilégzés zaja taszít egyre mélyebbre. Tüdőnket füstölő súlyos, tömény illata tölti meg a cigarettafüst emlékével, egy kristálytálkában kínált égetett cukorkától pedig a szánkban is szétfut a fájóan ismerős, édes-bús helyzetkép szinesztéziája. A minden érzékünkre ható, multiszenzoros térélmény már önmagában részvételivé teszi az installációt, és megalapozza a pszichés élmény újraélését, amely így valóban a bőrünk alá kúszik.

Az érzékek felébresztése bemozdítja a saját családi emlékeket is – főleg az étkezőasztal ismerős formátuma, melyről kiderül, hogy a művész családja is csak ünnepekkor, és nem a hétköznapokban használta. Beszédes ez a momentum, és fokozza a frusztrációt, ami a galériába való belépés pillanatától egyre csak nő, ahogy észrevesszük a részleteket, s kezdjük felfejteni a (rólunk is szóló?) történet szálait.

A családi egység szimbólumát, az asztal szerkezetét és a köré helyezett székek nagy részét félig már birtokba vette az enyészet. A papírmaséból formált vaskos penészréteg mint puha takaró vonja be az asztal kétharmadát. Az oszlásnak indult organikus struktúrából egyetlen elem emelkedik ki épen, érintetlenül, tiszteletet parancsolóan: az apa széke, amit az egyetlen irányított spotlámpa is dicsfénybe von.

Ez a kiemelés kettős funkcióval bír. Az apa széke a felszínen valóban ép marad, de pont ez a makulátlanság válik a távolságtartás és az érzelmi elérhetetlenség legfőbb szimbólumává. Az apa azzal, hogy nem adja meg magát a generációról generációra öröklődő patriarchális rendszert felemészteni kívánó bomlásnak, tanult tehetetlenségében a hallgatást és a konfliktuskerülést választja, és ünnepli a berögződéseket, titkokat, tabukat. Elszigeteli magát a családi dinamika valóságától, és nem vesz tudomást a felszín alatt lappangó, fel-feltörő minőségekről. Az itt megjelenő apa-kép fizikai sértetlensége, a tekintélyt és félelmet parancsoló, lélekben óriásként fölénk magasodó alak eszembe juttatja a Rorschach-teszt negyedik táblájának (apa/autoritás tábla) figuráját. Védőbuborékja megóvja őt a rendszert felemésztő eróziótól, de a sebezhetőség hiánya egyben megfosztja az érzelmi kapcsolódás lehetőségétől is.

Az asztal ép részén hamutartó pihen égő szivarkával, amelynek füstkarikái szagmintaként jelölik ki a családfő területét. A füst belengi az egész teret, ambivalens, keserédes, a penész-dunyhát körülölelve taszítóan otthonos atmoszférát teremtve. Az apa hanggal, ízzel, szaggal egyszerre mindenütt ott van – és mégis elérhetetlen.

Mindeközben az anya félig jelen lévő, csonka széke még próbálja tartani a látszatot, s rácsatlakozik az apa és a gyerekek víziójára is – mindössze csak a sajátja hiányzik. A félig ép, félig elenyészett szék szívszorító látvány: a tartást, az elhivatottságot, és a fáradt megadást is megtestesíti. Emberfeletti erőt érzek benne, a közösségért önmagát megtagadó, önfeláldozó anyai természetet. A testvérek valaha-volt székei viszont nem kergetnek illúziókba: a feldolgozatlan terhek alatt szétesve, felbomolva látványosan küzdenek az egyéni túlélésért. A családi dinamikában összecsapó egyéni és kollektív minőségek láthatatlan harcának lehetünk tanúi, egy langyos-rózsaszín pszeudo-otthon terében, amelyben az egyén feloldódik, egy elképzelt kollektív múlt élményvilágába menekülve.

Gocníková kiállítása nem egy konkrétan bántalmazói dinamikát, vagy látványosan toxikus családi működést jelenít meg, hanem azt a láthatatlan, csendes destrukciót, amelyben a kimondatlanság, a távolságtartás és az izoláció olyannyira normalizálódik, hogy az válik a biztonság ismerős formájává.

„Mindannyian egy lakoma maradékai vagyunk, ahol szüleink laktak jól.” Keszegh Ágnes kurátor által a kiállítás mottójaként választott Babarczy Eszter-idézet árnyékában Gocníková asztala az elvárt együttlétek, kimondatlan szavak (és Babarczy esetében az ebből születő evészavarok) mementójává válik. Mint mikor a kötelező olvasmányok elveszik a kedvünket az olvasástól – a kényszerűség belengi a családi összejöveteleket, nem a valódi érdeklődés és az egyenlőségen alapuló viszonyrendszerek, hanem a családi hierarchia, a berögzült pótcselekvések és a lassan az identitásunkká váló szerep-erőltetések csatatereként működik. S az ünnepi vacsora végére már azt sem tudjuk, hogy mi mi vagyunk-e egyáltalán.

A vacsoraasztalt körbevevő paraván anyaga természetes színezékkel, vöröshagymahéjjal lett megfestve. Kultúrantropológiai szempontból telitalálat az anyaghasználat: a vöröshagyma a közép-kelet-európai konyha elengedhetetlen alapanyaga és gyakran főszereplője, ebben a környezetben pedig az egymásra rétegződő, könnyfakasztó családi rituálék alapszövetévé is válik. Ezen a szöveten olvad fel lassan egy bőrszerű, zselés réteg a mögötte csorgó víz hatására, miközben a fal mögül beszűrődő torokköszörülések és sóhajok hangjai az apai jelenlét elnyomó, mégis elérhetetlen dimenzióját teremtik meg.

Bár a kiállítás kurátori koncepciója kiemeli a jelenség kelet-európai beágyazottságát, ez a típusú elfojtás inkább korrajz, mintsem kizárólag a régió védjegye: egy jóval szélesebb perspektívát képvisel. A hollywoodi filmek kisminkelt, mintaértékű családképe alatt rejlő egyéni szorongásoktól kezdve, a poszt-covid és a közösségi média korára jellemző globális izolációs szorongásból éppúgy ismerős lehet, mint a saját bőrünkön tapasztaltakból. A tökéletes család képe civilizált világunkban sokféle kultúrában ugyanarra az elfojtásra épülhet: ami nem látszik, az nem is létezik.

Gocníková egy másik család asztalához ültet le minket, de egy idő után már nem tudjuk megmondani, hogy valóban csak az övéket látjuk-e. A penész, a füst, a romboló víz, az égetett cukor, a sorvadni kezdő anya- és a szépen megvilágított, érintetlen apa-szék lassan saját emlékeink anyagává válik. Az installáció megköveteli, hogy mi is belemásszunk, megkérdezi, hogy mi mit hozunk magunkkal ehhez az asztalhoz, és mit vehetünk el róla. A munka fontos gesztusa a szembesítésen túl a minták újratanulásának elhatározása is – amit örököltünk, nem feltétlenül az, amit tovább is kell adnunk.

Gocníková installációjában a feszültség a csendre és az eltelt időre építkezve fokozódik. Azt a kollektív tapasztalatot teszi átélhetővé, ahogyan a hallgatás, a felszín, a megfelelés és a megszokottá vált elszigetelődés észrevétlenül válik generációról generációra öröklődő hagyománnyá. A Broken Altar az egyéni traumaelbeszélés helyett mint térbeli, projektív pszichológiai lepárló működik – itt a saját emlékeink tükrében szembesülhetünk a csendet formáló mintázatainkkal.

---

Barbara Gocníková: Broken Altar (Isolation of Father), kurátor: Keszegh Ágnes, Liget Galéria, Budapest, 2026.07.30 – 08.28.

Borítókép és a cikk illusztrációi: Broken Altar (Isolation of Father), kiállításenteriőr. Fotók: Neogrády-Kiss Barnabás, a Liget Galéria jóvoltából.