A szabadság szelleme

A grazi steirischer herbst idei kiadását és a 36. Ljubljanai Grafikai Biennálét nemcsak időbeli és földrajzi közelségük miatt érdemes összevetni egymással: mindkét esemény szinte kizárólag új, erre az alkalomra készült műveket mutatott be; ugyanakkor mindkettő befogadható, sok hasonló rendezvénynél kisebb léptékű, látogatóbarát edíció volt.

Idén ősszel részt vettem a „stájer ősz” nyitóhétvégéjén, majd ellátogattam a 36. Ljubljanai Grafikai Biennáléra is, amely időben ugyan korábban nyílt meg, de kontextusában a grazi fesztivál folytatásának is tekinthető. Mind a fesztivál, mind a biennále a jelen elkerülhetetlen, válságokkal teli helyzetéből – a körülöttünk zajló háborúkból – indult ki, és igyekezett ezt az állapotot a lehető legszélesebb spektrumban bemutatni. Társadalmilag elkötelezett, nyílt politikai állásfoglalást vállaló kiállításokat láthattunk, anélkül, hogy azok pusztán aktivista irányba tolódtak volna el.

A steirischer herbst’25 (kurátori csapat: Ekaterina Degot, David Riff, Thury Gábor, Pieternel Vermoortel, asszisztensek: Beatrice Forchini, Tobias Ihl, Lukas Michelitsch) címe a provokatív Never Again Peace (Soha többé békét) volt, amit az emigrációban élt német-zsidó Ernst Toller 30-as évekbeli szatírájából (Nie wieder Friede, 1934-36) kölcsönöztek. A cím egyszerre olvasható helyzetjelentésként – hiszen a mai körülmények között a világbéke szinte elképzelhetetlennek tűnik –, és hordoz egyfajta nyelvi feszültséget is: a „never again” kifejezést többnyire negatív kontextusban, traumatikus eseményekhez kapcsolódva használják, így a béke fogalma mellett elhelyezve zavarba ejtő, disszonanciával teli hangulatot kelt.

A fesztivál központi kiállításának az egykori Bauer – most épp Bau néven futó, a fesztivál alkalmából művészeti térként működő – szeszfőzde adott otthont, ahol több mű helyspecifikusan reagált az épület múltjára és építészeti sajátosságaira, struktúrájára egyaránt. A kiállításon a harmincas évekből származó, háborúellenes modern balett, aThe Green Table (A zöld asztal) dokumentációja mellett kizárólag erre az alkalomra készült alkotások voltak láthatók.

Érdemes azonban egy kicsit elidőzni ennél a „zöld tárgyalóasztalnál”. Kurt Jooss 1932-es előadása már saját korában is provokatívnak számított: a darab szereplői egy zöld asztal köré gyűlve egy béketárgyalás jelenetét idézték meg, majd fokozatosan eluralkodott körülöttük a káosz. Már ennyiből is érzékelhető, hogy a fesztivál sok szállal kapcsolódik, illetve sok esetben tér vissza a harmincas évekhez – a fasizmus térnyerésének időszakához –, és számos mű fogalmaz újra párhuzamokat a közel száz évvel ezelőtti események és a jelen között.

A The Green Table alapján készült egy performansz is, amely a nyitóelőadások egyikeként szerepelt, és tökéletes felvezetésnek bizonyult az idei fesztiválhoz. A Manuel Pelmuș és Frédéric Gies együttműködésében létrejött előadás Jooss munkájának újraértelmezése és újrajátszása. A performansz első fele direkt módon idézi meg a balettet: Gies egy magára aggatott öltönyben a béketárgyalások gesztusaiból építkezik, majd fokozatosan a modern balett eszköztárát felhasználva a kortárs tánc irányába mozdul el – mintha két korszak között ingázna.

Ez egyfelől tisztelgés Jooss előtt – mind koreográfiai, mind koncepcionális szinten –, másfelől pedig a darab továbbgondolása a jelen nézőpontjából, fájdalmasan tudatosítva, hogy „nincs új a nap alatt”. A darab végén a hosszú ősz hajú és szakállú Gies egy fehér zászlót lenget, majd futni kezd vele körbe-körbe, miközben állandó zeneszerző társa, Fiedel technoütemeire mozgatják meg a közönséget. A férfi futása egyszerre reményteli és kilátástalan, perspektivikus és elveszett, pár másodpercig tartó és végtelen. Ezen két mű dialógusa alapozza meg a steirischer herbst hangulatát, állítja párbeszédbe a múltat a jelennel, és részben ezt folytatja majd a Ljubljanai Grafikai Biennálé, ahol a múlt mellett már a spekulatív jövő is megjelenik.

Visszatérve a grazi kiállításhoz: ahogy a kurátorok a sajtóbejáráson elmesélték, az épület labirintusossága, szabdalt terei nagyban hatottak a koncepcióra. A pince tekinthető egyfajta pokolnak, vagy alvilágnak, a padlás terei a paradicsomnak, a köztes terek pedig – ahol a művek nagy része szerepelt – a purgatóriumnak, vagy magának a Földnek, napjaink valóságának, amelyben mindannyian élünk és amit sokszor mégsem akarunk meglátni.

A nemzetközi meghívott művészek közül senki se nézett félre: volt, aki saját lokális kontextusával, más a tágabb geopolitikai, társadalmi helyzettel foglalkozott, de ami közös volt bennük, az a szembenézés szándéka a háborúk, a konfliktusok és a fájdalom tapasztalatával. A kiállítás felkavaró volt és tömény. Ahogy az egyik kiállító művész, Nástio Mosquito hangsúlyozta egy beszélgetésben: azzal kell foglalkoznunk, hogy mit jelent érezni a fájdalmat, mi történik, ha a fájdalomnak helyet adok az életemben, hol jelentkezik a szenvedés a testemben és milyen funkciója van.

Ljubljanában a Grafikai Biennále négy helyszínen volt található: a városi galéria (Mestna galerija Ljubljana), a biennále központjaként funkcionáló Tivoli Park múzeumépületei (MGLC Grad Tivoli és MGLC Švicarija), valamint a park végében húzódó Kortárs Művészeti Múzeum (Moderna galerija, MG+) adott otthont a spanyol származású, Svájcban oktató elismert kurátor, Chus Martínez The Oracle: On Fantasy and Freedom (Orákulum: A képzeletről és a szabadságról) című kiállításának^[1].

Ahogy a cím is sejteti, a kiállítás a jövendőmondás képességével, a jövő elképzelésének lehetőségével foglalkozik, és tulajdonképpen felfogható a Never Again Peace folytatásának is: a jelen feltérképezése után van-e még energiánk és kapacitásunk álmodni a jövőről? Martínez szerint ez egy döntés: ahhoz, hogy tovább éljünk, szükségünk van a képzelet erejére, saját kapcsolataink újragondolására és a nem emberi relációk hangsúlyozására is.

A kiállítás katalógusában így fogalmaz: „A művészet – minden művészet – feltételezi egy apró, de jelentőségteljes hely létezését, ahonnan szabadon álmodhatunk, és szabadságot és békét követelhetünk. Ez a kiállítás erről az apró helyről szól.”^[2] A ljubljanai kiállítás kevésbé a történeti múlthoz, mint inkább egyfajta mitikus múlthoz nyúlt vissza, és a jövőre vonatkozó elképzelések is elsősorban a történetmesélés, a spekuláció és a sci-fi világában mozogtak. Ugyanakkor itt sem került zárójelbe a jelen krízise: ahogyan a korai utópiák esetében is, úgy itt is világosan kirajzolódik, hogy a jövő vízióiban mindig ott tükröződik az is, ahogyan a művészek a jelent látják.

Ugyanakkor az egyik Martínez által kiemelt vezérmotívum – a The Green Table-höz hasonlóan – egy történeti munkából származik: ez nem más, mint a Žogica Marogica (angol fordításban: Speckles, the Ball ) nevű báb, amelyet Ajša Pengov szlovén művész készített Jan Malík a Ljubljanai Bábszínházban 1951-ben bemutatott darabjához. A Szlovéniában széleskörűen ismert, labdaszerű bábfigura egyszerre szimbolizálja a kontroll és a manipuláció, az autonómia és a szabadságvesztés bonyolult viszonyát, emiatt is választotta Martínez központi motívumnak és kiindulópontnak egyaránt.

Fontos adalék, hogy a Žogica báb volt az első, amely egy két méter, tizenhét centiméter hosszú zsinóron lógott a színpad fölött, amivel az alkotó a báb az előadótól való függetlenségét kívánta hangsúlyozni. Pengov mellett az idősebb generációhoz tartozó Silvan Omerzu a másik olyan szlovén alkotó, aki kortárs bábkészítéssel foglalkozik, és akinek szobrai, installációi a biennále minden helyszínén megjelentek, kísérteties módon hol „elindulva”, hol mozdulatlanul maradva a térben.

A továbbiakban az osztrák fesztivált és a szlovén biennálét oly módon olvasom össze, hogy a két kiállítás művei között képzeletbeli párokat alkotok, amelyek egy sajátos párbeszédet hoznak létre a két esemény között: összekötik a kiállításokat, miközben rávilágítanak a különböző kurátori döntésekre, eltérő művészi pozíciókra is.

Az első ilyen párt egy ukrán művész, Dana Kavelina és egy ukrán duó, Yarema Malashchuk és Roman Khimei munkássága alkotja. Hasonló nemzetközi kiállításokon az ukrán művészi pozíciókat bemutató, és az orosz-ukrán háborút tematizáló munkák néhány éve már megkerülhetetlenek. Mindkét mű az adott kiállítás egy-egy sarokkövének számított ebben az esetben is.

Dana Kavelina stop-motion animációs filmje (Grey Earth (Work in progress) / Szürke Föld (Folyamatban lévő munka), 2025) explicit módon beszél a fronton megélt helyzetekről egy idősebb és egy fiatalabb katona, valamint egy tehén szemszögéből – ezzel beemelve egy nem emberi nézőpontot is. A szürkés-barnás, sötét képi világ, valamint a párbeszédek nyersessége magában hordozza a hazatérés reményét, az otthonról való fantáziálást, ugyanakkor nem rejti el, hogy minderre mennyire kevés esélye van a film szereplőinek. A kimerült karaktereken keresztül azt a kérdést is felveti, hogy milyen hatással van a földre és az élőlényekre a háború. Az ökocídium^[3] is tematizálódik Kavelina munkájában, amely egy vállaltan befejezetlen mű, ahogy a háború is a mai napig zajlik.

A művész egy beszélgetés során azt is elmondta, hogyan szivárgott be a mindennapok háborús helyzete az alkotói folyamatba: a filmkészítés utolsó fázisában egyik munkatársát kényszersorozták. Miközben tartani kellett a film elkészítésének határidejét, a valóság közbeszólt: kollégája és barátja már a fronton voltak, így nem tudott velük tovább dolgozni. Kavelina ekkor a fesztivál egyik legmegrázóbb gondolatát is megosztotta: ezek a helyzetek nem fekete-fehérek. Hiába szeretnének sokan a hazájukért harcolni, a kényszersorozások mára a mindennapok részévé váltak, és erőszakos jellegük sokakra traumatikus hatással van. Paradox módon a jelenlegi háborús helyzetben éppen a nők élveznek több jogot – mivel nem hadkötelesek.

A Kortárs Művészeti Múzeumban (Moderna Galerija) látható installáció, Yarema Malashchuk és Roman Khimei: Open World (Nyitott világ ) című munkája szintén az otthon, a hazatérés témájához közelít egy másik nézőpontból. A fronton harcoló katonák helyett az egyik képernyőn egy fiatal ukrán fiú jelenik meg, aki Lengyelországba menekült. Egy másik, mögötte elhelyezett monitoron a fiú szülőfaluja látható, valamint egy robotkutya találkozása a családjával, ismerőseivel, barátaival – a gép mintegy „proxyként” vagy avatárként tér vissza a fiú helyett. Kik azok, akik otthon maradtak, és kik tudtak elmenekülni? Vajon újra együtt élhetnek valaha ezek az emberek, ezek a családok? – teszi fel a kényelmetlen kérdéseket a film. A történet akkor válik igazán fájdalmassá, amikor az anya megkérdezi a fiát, hiányzik-e neki az otthona. A fiú először elüti a választ, és nemmel felel. Az anya szemében azonban ott tükröződik a csalódottság és a szomorúság – hiába próbálja a fiú semmissé tenni a pillanatot azzal, hogy „csak vicc volt”.

Ugyanitt volt bemutatva egy palesztin művész, Noor Abed munkája is, akinek nemrég a brüsszeli Wielsben volt látható különösen szép videója, az A Night We Held Between (Egy éjszaka, amit együtt őriztünk). A film központi eleme a Song for Fighters (Dal a harcosokért) című népi ének, amelyet a Popular Art Centre Palestine hangarchívumában talált a művész. Ez az ellenálló dal elevenedik meg különböző rituálékon és közösségi, performatív szituációkon keresztül, az elmúlt korokat idéző, 16 mm-es filmre készült, majd digitalizált felvételeken.

Mintha ennek a műnek a folytatását látnánk Ljubljanában – amit két kiemelt filmkocka is alátámaszt a kiállításon. A study of a stick: movement notations and notes on defiance (Tanulmány egy botról: mozgásképletek és jegyzetek a dacról ) című munka a hagyományos palesztin táncokra épül, azon belül is egy eredetileg karddal előadott harci táncra. Az installációban szereplő rajzokon, fotókon és performatív jeleneteken azonban a női protagonista kard helyett egy bottal táncol – egyedül. Mozdulataiban egyszerre jelenik meg a legyőzhetetlenség és a kimerültség, amit a folyamatos, vég nélküli küzdelem okoz. Abed ezzel a munkájával elnyerte a Biennále nagydíját.

Grazban az egykori szeszgyár ipari fehér csempével borított földszinti terében látható Mounira Al Solh installációja, a Stray Salt (Kósza só, 2025 ). A színes, asszociatív, kavargó rajzokból álló animáció egyszerre nyúl vissza Libanon kollektív emlékezetben létező múltjához, illetve a művész személyes tapasztalatához, aki maga is végigélte a libanoni polgárháborút. Ez a személyes nézőpont egyben női tapasztalat is: a mű többek között arra kérdez rá, hogy milyen hatással van a folyamatos erőszak és menekülés állapota a művészekre és, hogy milyen szerep jutott a nőknek a polgárháború során.

Az otthonról hozott lepedőkre vetített filmekben időnként egy bomba felrobbanását láthatjuk – a művész aktuális tapasztalatát megidézve, amikor Bejrútban egy izraeli légicsapás szemtanúja volt. A mű nem lineáris történetmeséléssel, hanem asszociatív módon beszél egyszerre a jelen tapasztalatáról és a térség múltjáról.

Egy másik munka is párba állítható Noor Abed videójával: Candice Breitz – akinek a Palesztinával való szolidaritása miatt egy munkáját cenzúrázták Németországban – videójának (Dear Esther / Kedves Eszter, 2025) középpontjában az általa személyesen nem ismert, de nagyra tartott zsidó asszony, Esther Bejarano áll. A 2021-ben elhunyt nő túlélte Auschwitzot, a második világháború után Palesztinába menekült, majd a későbbi háborús konfliktusok hatására visszatért Németországba, és élete végéig kritikus maradt Izrael politikájával szemben. Breitz műve ezt a kevéssé látható és hallható nézőpontot – zsidóként kiállni Palesztina mellett – hangsúlyozza, egy képzeletbeli beszélgetést létrehozva Estherrel, akit halála után is szövetségesének tart.

A következő izgalmas páros munkái a túlvilágra kalauzolták a látogatókat. Miután az osztrák Gelitin művészcsoport a BAU pincéjében bemutatott performanszában (Am Asphodeliengrund 29 – Aszfodéloszmező^[4] 29.) „Kháron ladikjába”^[5] ülve egy performer a látogatókkal együtt átevezett „túlpartra”, az épület egy másik iránya a padlástér felé vezetett. Itt Nástio Mosquito, a megnyitó hétvégén személyesen felvezetett videóinstallációjában (They the them are we: Mono(i)dialogues – Ők az ő(k) mi vagyunk: Monopárbeszédek, 2025) találtuk magunkat, amely egy animációs filmben összpontosul.

Itt egy elképzelt mennyországban járunk, ahol olyan ismert történelmi figurák, mint II. János Pál pápa vagy Hitler, beszélgetnek filozófusokkal (például Voltaire-rel) és művészekkel (például Frida Kahlo-val, James Baldwinnal vagy éppen Madonnával) különféle ontológiai^[6] kérdésekről, valamint arról, hogy milyen műsorral és koncerttel várják majd az “újonnan érkezőket”. A videó csak egy pillanat erejéig, de megemlíti, hogy a mennyország új lakói a Gázában elhunyt gyerekek. A szürreális párbeszédek és a groteszk, animált karakterek mögött felsejlik a háború civil lakosságra gyakorolt hatása, valamint az érdemi párbeszéd lehetetlensége a hatalom gyakorlói között.

Ljubljanában, az MGLC Grad Tivoli múzeum előterében volt látható Gabi Dao munkája (Sweet Blood in Stagnant Waters – Édes vér az állott vizekben, 2025), amely szintén elrugaszkodik a földi szenvedésektől, és ha nem is a mennyországba, a Föld egy proxy-bolygójára kalauzolja a nézőt. A queer sci-fibe illő történetben egy testvérpár mindennapjait követhetjük végig, akik már angyalokká váltak ebben a másik világban, ráadásul egyikük épp gyereket vár. Mégis szorongva tekintenek a jövőbe: vajon milyen sors vár a hibrid magzatra?

Ez már önmagában is elég szürreálisan hat, különösen, ha hozzátesszük, hogy a születendő gyermek szúnyog formájában kísérti a testvérpárt a jövőből. Mindeközben a szereplők egy otthon létrehozásán fáradoznak – ahogy azt Mosquito furcsa mennyországában is láthattuk –, miközben visszatekintenek földi életükre, arra, amit hátrahagytak, valamint a múltban átélt fájdalmaikra is. Dao videómunkája, amely többek között egy gyönyörű pálmaházban játszódik, a nem normatív családmodell, a queer kapcsolatok és a kinship^[7] fogalmait járja körül. Elsőre szokatlan, de jól megírt, vállaltan érzelmes és érzékeny módon.

Más munkákban is megjelennek nem evilági lények: a múlt szelleme kísért például Carla Åhlander és Gernot Wieland a grazi Bau-ban látható installációjában (The Archeology of Absence – A hiány archeológiája, 2025), akik az egykor rendőri lakásként funkcionáló padlásteret használták, hogy egy elfeledett élet fragmentumait idézzék meg. Letisztult képeiken családi albumok lapjai tárulnak elénk – azonban a fotók hiányoznak. Csupán a sokszor enigmatikus, máskor kifejezetten konkrét címek maradnak, amelyek a hiányzó képek kontextusára utalnak (például: A gyerekek az udvaron játszanak – Péter nélkül vagy Franz bácsi végre hazatér a fogságból). A hiány maga is jelentéssel telítődik – legalább annyit elárul, mint amennyit elfed.

A szomszéd szobában pedig egy rövid loop-on keresztül egy végtelen, soha meg nem szűnő játék sejlik fel: egy labda folyamatosan visszapattan a falról. Åhlander és Gernot ezzel a videóval a ház egykori lakóinak állít emléket, a múlt kísérteties jelenlétére reflektálva.

Ljubljanában Gabriel Abrantes Bardo Loops című négycsatornás animációja pedig arra a tibeti buddhista gondolatra utal, melynek értelmében létezik egy hely, a bardo, amely a halál és az újjászületés közötti átmeneti, liminális tér. Abrantes itt ragadt, gyerekmeséket idéző animált szellemei veszekednek, sírnak, küzdenek és vetnek számot. Ismert párbeszédpaneleket visszhangoznak, miközben próbálják tematizálni az ökológiai, társadalmi és személyes válságokat, amelyek közepette élünk. Teszik mindezt rendkívül zavarba ejtő, felkavaró módon: a szellemek – szokásukhoz híven – nem megnyugtatnak, hanem kibillentenek minket.

Az ökológiai kérdésfelvetések Ljubljanában hangsúlyosabbak voltak: Jane Jin Kaisen November (2025) című kétcsatornás költői videóinstallációja a természet átalakulását, az élet-halál-élet körforgást tematizálja. A videó meditatív képkockái már-már egybeolvadnak a kolumbiai művész, Nohemí Pérez nagyméretű, fákról készült szénrajzaival, amelyekre helyenként különböző állatokat ábrázoló motívumok vannak hímezve. A sötét térben csak Jin Kaisen videója világít, így valóban olyan, mintha egy erdőben találnánk magunkat, ahol Pérez munkái által körülvéve a nem emberi létezőkkel való kapcsolódás, a kinship fogalma és a fáktól való tanulás válik meghatározóvá.

A nem emberi entitásokkal – állatokkal, növényekkel – való kapcsolat lazábban, de Grazban is megjelent: a nyitóhétvégén volt látható Augustin MaursThe Story of the Wolf Tone (A farkaskvint története) című performansza, amelyhez a helyszín is sokat adott: a hegy gyomrában található koncertteremben (Dom im Berg) kapott helyet. Maurs kiindulópontja, az úgynevezett wolf fifth (farkaskvint) volt – egy disszonáns hangköz, amelyet a nyugati zeneszerzés és hangolás elutasított, részben éppen farkasvonyításra emlékeztető hangzása miatt.

A lecture-performansz és koncert határán egyensúlyozó előadás ezen a hangközön keresztül elevenítette fel a farkas kultúrtörténeti szerepeit: a félelmet, a szorongást és a szabadságvágyat, amelyet ez az állat évszázadokon át megtestesített Európában.

Végül, kissé eltávolodva a fenti páros elemzésektől, egy olyan munkával zárom ezt az esszét, amelyet grazi tartózkodásom utolsó napján láttam, és amely tökéletes átvezetésnek bizonyult az Oracle felvetéseihez. A steirischer herbst egyik legmegosztóbb előadása Michiel Vandevelde, Pankaj Tiwari és Eneas Nikolai Prawdzic Violenza 2025 című műve volt, amely nyíltan beszélt arról, mi történik, ha tovább folytatódik a szélsőjobboldali hatalomátvétel Európában.

A verbatim színházi^[8] módszerekre és kutatásra épülő munkában fiatal felnőttek, huszonéves fiúk monológjait és beszélgetését hallhattuk, akik fokozatosan mozdultak a nacionalista, populista majd nyíltan rasszista és xenofób narratívák irányába. Az eleinte ártatlan, hazaszeretetnek tűnő megnyilvánulások fokozatosan zavarba ejtő kinyilatkoztatásokká alakultak, amelyek ugyan logikus érveléssel hangzottak el, mégis azt mutatták meg, milyen manipulatív módon szólítja meg híveit a szélsőjobboldali diskurzus.

A darab egy ponton átváltott a Riefenstahl-filmeket és a görög „aranykort” megidéző, a férfi testet dicsőítő performanszba, ezzel azonban némileg vesztett erejéből, mivel egy nem szakavatott néző számára egészen eddig – különösen, hogy a műsorfüzet civilként tüntette fel a fiúkat alakító színészeket – akár úgy is tűnhetett, hogy valóban civileket látunk a színpadon: magukat játszó, szélsőjobboldali osztrák fiúkat. A darab így erős félelemérzetet is kiválthatott: ha nem cselekszünk, ez a generáció fogja átvenni a jövőnk feletti irányítást.

Ugyanakkor fültanúja voltam több nyugat-európai néző felháborodásának, akik problémásnak találták, hogy ezek a gondolatok – még ha színpadon is – elhangozhatnak egy művészeti fesztivál keretében. Magyar nézőként azonban sajnos nem éreztem azt, hogy ez a jövő lenne. Bizonyos értelemben már a Violenza 2025-ben élünk évek óta.

Ezzel együtt mind a steirischer herbst, mind a Ljubljanai Grafikai Biennále megtekintése után reménnyel telve távoztam: aktuális, a világra reagáló, a fájdalmat és szenvedést nem eltagadó új munkákat láthattam, amelyek – ahogy Chus Martínez is fogalmazott – a művészet szabadságba vetett hitét tudták újra és újra megmutatni.

Never Again Peace (kurátori csapat: Ekaterina Degot, David Riff, Thury Gábor, Pieternel Vermoortel, asszisztensek: Beatrice Forchini, Tobias Ihl, Lukas Michelitsch), steirischer herbst’25, Graz, 2025. 09.18 – 10.12.

The Oracle: On Fantasy and Freedom (kurátor: Chus Martínez), 36. Ljubljanai Grafikai Biennále, Ljubljana, 2025.06.06 – 10.12.

Borítókép: Manuel Pelmuș és Frédéric Gies: Tisztelgés Kurt Jooss „Zöld asztala” előtt (2025), táncos performansz. (Fotó: steirischer herbst / Johanna Lamprecht)

---

^[1] Az MGLC művészeti vezetője: Nevenka Šivavec, a biennále asszisztens kurátora: Ajda Ana Kocutar.

^[2] Angol eredeti: „Art – all arts – assumes the existence of a tiny but meaningful spot from where to be free and dream and demand freedom and peace. This exhibition is about this tiny spot.” (The Oracle: On Fantasy and Freedom, 6.6.-12.10.2025, Exhibition Guide, International Centre of Graphic Arts, 2025, 22 o.)

^[3] Az ökocídium jelentése: a legsúlyosabb környezetpusztító magatartásokat jelöli, “a természet (az otthon) gyilkolása”. Egy kapcsolódó cikk az orosz-ukrán háború relációjában: https://qubit.hu/2023/07/11/okocidium-ukrajnaban-felmerhetetlen-kornyezeti-katasztrofat-okoz-a-nova-kahovka-i-gat-felrobbantasa

^[4] Az aszfodélosz (Asphodelus) egy lágyszárú, virágos növény, a görög mitológiában a lelkek egy része halál után egy aszfodélosz-mezőre kerül, ami az Alvilág része.

^[5] Kharón vagy Khárón görög mitológiai alak, az Alvilág révésze. A kifejezés pedig utal Illyés Gyula Khárón ladikján vagy az öregedés tünetei című esszéregényére.

^[6] Ontológia: lételmélet, létfilozófia.

^[7] Magyarul rokonulás, Donna Harraway filozófushoz köthető fogalom: „lehetséges kapcsolódási pontokat keres az emberi és nem emberi világok között, egy olyan jövőképet felvázolva, ahol a különböző létezők együtt építhetnek fel egy közös, hierarchiától mentes teret.” (Forrás: https://trafo.hu/kiseroprogramok/hangover_haraway)

^[8] A verbatim színház egy dokumentarista színházi műfaj, mely valós emberek szavaiból, megszólalásaiból épül fel – szó szerint idézve, azaz verbatim (latinul: „szó szerint”).