A mértékletesség elviselhetetlen könnyűsége

A budapesti Ludwig Múzeum Végül nem lesz vége címmel mutatja be az Art Fond Collection anyagából rendezett kiállítását, amely a cseh–szlovák neoavantgárd örökségét állítja párbeszédbe szlovákiai kortárs alkotásokkal. A tárlat nemcsak a szcéna egykori tendenciáit, annak mai olvasatát vizsgálja, hanem a kortárs generáció művészeti gyakorlataival, a jelen alkotóinak eltérő szemléletével és kérdésfelvetéseivel is kiegészíti azokat.

Az elsősorban az 1960-as és 1970-es évek nem hivatalos (cseh–) szlovák művészetére összpontosító gyűjteményt Andrej Zaťko pénzügyi szakember és műgyűjtő alapította, aki saját bevallása szerint az ún. „noblesse oblige” elvét^[1] követi, vagyis elengedhetetlennek tartja a társadalmi felelősségvállalást. A gyűjtemény szakmai hátterét jelentős múzeumi, kurátori és akadémiai tapasztalattal rendelkező szakemberek biztosítják. Létrehozását Katarína Rusnáková művészettörténész, kurátor és egyetemi oktató, valamint Kristína Jarošová kortárs művészeti kurátor és tanácsadó segítette. A tanácsadói testület jelenlegi tagjai Beata Jablonská művészettörténész, a Szlovák Nemzeti Galéria 20. századi gyűjteményének egykori kurátora; Katarína Bajcurová művészettörténész, a Szlovák Nemzeti Galéria korábbi főigazgatója; Ivan Jančár művészettörténész és kurátor, a Pozsonyi Városi Galéria egykori igazgatója; valamint Lucia Gregorová Stach művészettörténész, a Szlovák Nemzeti Galéria egykori vezető kurátora.

A kiállítás Katarína Bajcurová és Lucia Gregorová Stach kurátori együttműködésében valósult meg. A múzeumi ismertető szerint a kurátorok a neoavantgárdot nem lezárt történeti korszaknak, hanem ma is érvényes művészeti gondolkodásmódnak tekintik, amely többek között a konceptuális, intermediális, feminista, ökológiai és aktivista művészetben él tovább. Olyan művészeti formákban és koncepciókban, amelyek elengedhetetlennek tartják a művészet kritikai és morális szerepét bármiféle politikai és társadalmi nyomással szemben.

A harminckilenc művészt felvonultató tárlat az elmúlt fél évszázad művészeti tendenciáinak kronologikus felrajzolása helyett a művészek és alkotásaik közötti párbeszédekre helyezi a hangsúlyt. Ebben nagy segítséget jelent a Ludwig Múzeum kiállítótere, amely tagoltságával organikusan külön egységekbe rendezi a munkákat. Ez a tagolás azonban távolról sem válik didaktikussá: a közös témák vagy érintkezési pontok felfedezését teljesen a látogatóra bízza.

A kiállítást Németh Kristián munkája nyitja, ami nem is meglepő választás, hiszen a tárlat címét is a művész 2017-es No Beginning No End című videóinstallációjából kölcsönözték. Bár nem szeretnék minden kiállított művet elemezni, a művész háromelemes munkája érdekes felvetést kínál, amely mind fizikai – a kiállítás nyitó-, egyben záróalkotásaként –, mind elméleti keretet ad a tárlatnak. A projekt Tullio Lombardo olasz szobrász 1490-es évek végén készült, kétméteres Ádám-szobrának történetéből indul ki, amely 2002-ben eldőlt, és darabjaira hullott a New York-i Metropolitan Múzeumban, majd 2014-ben restaurálták. Ezt a művészettörténeti referenciát Németh egy üres talapzattal, a szobor fragmentált képével és egy Tarr Bélát idéző, monotonitásra épülő videómunkával jeleníti meg. Németh munkája Lombardo Ádámján keresztül a bukás, a szétesés és az újjáépítés szimbolikáját vizsgálja, különösen azokat a rendszereket és szimbólumokat, amelyek mintha saját súlyuk alatt omlanának össze, akárcsak a szobor.

A múzeum brosúrája szerint a cím a művészeti cselekvőképességre, az ellenállás megújuló formáira és a szabadságvágyra utal. Emellett szépen összecseng a kurátorok által megfogalmazott kontinuitás gondolatával is, a neoavantgárd hagyományok és a kortárs művészet között. Ha azonban Németh eredeti mondanivalójából indulunk ki – amely a kereszténység létjogosultságát, valamint összeomlásának és újjászületésének lehetőségeit vizsgálja –, a felvetett kérdések már jóval tágabb értelemben is érvényessé válnak. Feltehetők bármely hatalmi rendszerrel és status quóval kapcsolatban, legyen szó vallási intézményről vagy éppen az aktuális kormányhatalomról.

A kurátori szöveg hangsúlyozza az 1960-as és 1970-es évek politikai és társadalmi kontextusát, hiszen ez elválaszthatatlan a hivatalos művészeti színtérről kiszorult alkotók és gyakorlatok esetében. Elhagyható-e azonban a kortárs művészek és munkáik esetében, amelyek – még ha nem is kerültek a tűrt, tiltott vagy támogatott besorolásba^[2] – az utóbbi évek kultúrpolitikai légkörében gyakran gazdagodtak újabb jelentésrétegekkel?

Például Andrej Dúbravský esetében, akinek a Szlovák Rádió épületében kiállított Úprimný bozk, za ktorý som zaplatil na OnlyFans (Egy őszinte csók, amiért fizettem az OnlyFans-en) című festménye – bár nem ez került bemutatásra a Ludwig Múzeumban – Martina Šimkovičová szlovák kulturális miniszter nyilvános nemtetszését vívta ki. Németh Ilona az élén állt annak a megmozdulásnak, amely mintegy 188 000 aláírást gyűjtött össze a kulturális miniszter lemondását követelve, amelynek végül nemcsak eredménye nem lett, de Némethet még a rendőrség is beidézte, amikor a miniszter jogi intézkedéseket tett a petíció kivizsgálására. További kiállító kortárs alkotók, Németh Kristián, Erik Šille, Jaroslav Kyša és Ivana Šáteková az Umenie nebude ticho (A művészet nem marad csendben) kezdeményezés tagjai, amely 2025 márciusában tiltakozásba kezdett a Szlovák Nemzeti Galéria vezetésének átalakítása és az új főigazgató kiválasztásának átláthatatlansága ellen.

Bár a kiállítás megnyitóján a kurátorok hangsúlyozták a szlovákiai kulturális szférában jelenlévő  nyomasztó helyzetet, meglepő, hogy maga a kiállítás nem reflektál erre határozottabban, és nem vállal erősebb szolidaritást a kortárs művészeti színtérrel. Annál is inkább, mert a kurátori duó egyik tagja, Lucia Gregorová Stach maga is egyike volt annak a 177 galériai munkatársnak, akik 2024 novemberében azt kérték a kulturális minisztertől, hogy az intézmény élére az állami intézmények működésében jártas szakembert állítson. Mivel a kulturális minisztérium ennek nem tett eleget, az alkalmazottak 2025 januárjában tömegesen adták be felmondásukat.

A fent említett művészek jelenléte, Németh Kristián nyitómunkája és a neoavantgárdnak a kultúra szabadságát követelő öröksége egyaránt értelmezhető szofisztikált utalásként, ahogyan az a tény is, hogy a kiállítás nem egy szlovák állami intézményben kapott helyet. Felmerül a kérdés: vajon tudatos kurátori döntés áll a politikai állásfoglalás visszafogottsága mögött, vagy netán a Ludwig Múzeum befogadókészségének határai szabták meg, meddig mehetett el a kiállítás?

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a kiállítás önmagában ne kínálna számos olyan kapcsolódási pontot, amely tovább árnyalja a felvetett kérdéseket. Rudolf Sikora Malevičov odkaz Stalinovi a Putinovi (Malevics üzenete Sztálinnak és Putyinnak), Dezider Tóth kérdőjelekkel ellátott formabontó vásznai és Jaroslav Kyša korrodált szoborfragmentjei egymás mellé helyezve súlyos intéseket és a közös jövőnkkel kapcsolatos kérdéseket fogalmaznak meg. Roman Ondak Leave the Door Open (Hagyd nyitva az ajtót) vagy Unauthorized Access Prohibited (A jogosulatlan hozzáférés tilos) talált tárgyakat újrakonceptualizáló művei talán a legegyértelműbb példái annak, miként merítenek a későbbi generációk a neoavantgárd és a konceptualizmus hagyományából, például Július Koller örökségéből, amely maga is meghatározó helyet kap a tárlaton. Peter Kalmus Methexis a Parusia (atlas podnebí Československej republiky) (Methexis és Parusia [a Csehszlovák Köztársaság alvilágának atlasza]), Martin Gerboc Das Reich (The Golden Age of Grotesque) (A birodalom [A groteszk aranykora]) című munkájában és Jozef Jankovič szobraiban pedig az emberi kiszolgáltatottság, a történelem, illetve az azzal való kiegyezés lehetősége tér vissza.

A kiállítás ugyanakkor a művészet más területeire is kitekint: Milan Adamčiak, Milan Grygar, Bartusz György és Vladimír Havrilla alkotásain keresztül a kinetika, a performativitás, a technológia, a fény és a zene összefüggései is megjelennek. Néhány művész munkája pedig a kiállítás tagolásából adódóan külön térben kapott helyet, így nem lépnek közvetlen párbeszédbe más alkotásokkal. Ilyen elkülönített egységet alkotnak Stano Filko és Svetlana Fialová művei, Jana Želibská Drink Milk című alkotása, valamint Emília Rigová, azaz Bari Raklori (out of) the deadlock című videómunkája.

A kiállítás két meghatározó motívuma a test és a lenyomat. A lenyomat különböző variációi megjelennek Michal Kern bemutatott műveiben, Milan Grygar akusztikus rajzaiban vagy Igor Kalný cím nélküli munkáiban. A test azonban – annak megélése, használata, érzékelése, törékenysége és egyben ereje – talán a tárlat leghangsúlyosabb motívuma. Mindez megjelenik  Andrej Dúbravský Deväť bežcov, ktorým život zmenila letná búrka (Kilenc futó, akiknek életét megváltoztatta egy nyári vihar) festményén, Emília Rigová/Bari Raklori és Jana Želibská fent említett videóinstallációiban, valamint Ivana Šáteková hímzéseiben. Németh Ilona MALM-IN című munkájában például imazsámolyként köszön vissza, amelyhez erősen kötődik az alávetettség és a testi fegyelem, a kurátorok ugyanakkor arra is rámutatnak, hogy ezmellett az intimitásnak és a rejtőzködésnek is helyet kínál.

Külön tematikus egységbe rendeződnek Juraj Meliš, Michal Kern, Peter Bartoš, Rudolf Sikora, Peter Roller, Németh Kristián és Bartusz György válogatott munkái. Ezekben a természet és az ember viszonya, az urbánus ökológiák és a környezetünk átalakulásának kérdései jelennek meg – anélkül, hogy a művek konkrét állítást fogalmaznának meg róluk. Juraj Meliš grafikáin például célkeresztbe vett galambot, szarvast és halat látunk. Mintha már a néző feladata lenne eldönteni, milyen jövőt szán ezeknek az élőlényeknek.

A bemutatott alkotások tehát számos ponton kapcsolódnak azokhoz a kérdésekhez, amelyeket a kiállítás a neoavantgárd öröksége kapcsán felvet: a szabadság, az ellenállás, a társadalmi felelősség, valamint az ember és környezete közötti viszonyhoz. A szlovák neoavantgárd képviselői a kommunizmus idején kiszorultak a hivatalos művészeti életből, ennek ellenére tovább dolgoztak, találkozókat szerveztek – többek között Rudolf Sikora lakásában –, és a vasfüggönyön túli művészeti folyamatokhoz is igyekeztek kapcsolódni. A kiállításon szereplő kortárs alkotók már egészen más társadalmi és intézményi környezetben dolgoznak, műveikben azonban továbbra is jelen vannak az egyéni szabadság, a felelősségvállalás és a művészet kritikai lehetőségei.

Éppen ezért figyelemre méltó a kiállítás visszafogott viszonya az aktuális szlovákiai kulturális helyzethez. Bajcurová a megnyitóbeszédében a szlovák kultúrára nehezedő „példátlanul romboló nyomásról” beszélt, amely megítélése szerint veszélyezteti a szakmai intézmények autonómiáját, és szűkíti a független kultúra mozgásterét. A bemutatott művészek közül többen is aktívan reflektálnak a kulturális közeg változásaira, ez a nézőpont azonban a kiállított művekben és a kurátori szövegekben csak közvetetten érzékelhető.

Azok számára, akik ismerik a szlovák kulturális szféra aktuális folyamatait és szereplőit, ezek a finom utalások is elegendőek lehetnek. A helyi kontextusban kevésbé jártas látogató azonban könnyen elsősorban gyűjteményi bemutatóként érzékelheti a tárlatot, miközben annak jelenkori vonatkozásai háttérben maradnak. Hiányérzetem elsősorban ebből az eltérésből fakad. Bajcurová a beszédében azt is hangsúlyozta, hogy a tárlat valódi tétjét a művészet fennmaradásának és megújulásának lehetőségében látja, amely egyúttal az emlékezet, a szabadság és a kreatív energia továbbélését is biztosítja. Ez a gondolat a tárlatban is jelen van, ám kevésbé közvetlenül, mint a megnyitón elhangzottakban.

Mindent egybevetve felmerül a kérdés, hogy valójában mi a kiállítás célja: az Art Fond Collection külföldi bemutatása vagy egy tudatosan visszafogott állítás az aktuális szlovák kultúrpolitikai történésekről? Ha valóban az előbbi, akkor nem kerül-e ellentmondásba a kiállítás saját kurátori állításával, amely a neoavantgárd örökségét éppen a művészet kritikai és morális szerepével, valamint a szabadságért folytatott küzdelemmel kapcsolja össze?

Kiállító művészek: Milan Adamčiak, Peter Bartoš, Bartusz György, Maria Bartuszová, Milan Dobeš, Andrej Dúbravský, Svetlana Fialová, Stano Filko, Daniel Fischer, Martin Gerboc, Milan Grygar, Vladimír Havrilla, Jozef Jankovič, Magdaléna Jetelová, Peter Kalmus, Igor Kalný, Kryštof Kintera, Michal Kern, Július Koller, Milan Knížák, Matej Krén, Jaroslav Kyša, Otis Laubert, Denisa Lehocká, Karel Malich, Juraj Meliš, Alex Mlynárčik, Németh Ilona, Németh Kristián, Roman Ondak, Štefan Papčo, Emília Rigová/Bari Raklori, Peter Roller, Rudolf Sikora, Ivana Šáteková, Erik Šille, Lucia Tallová, Dezider Tóth/Monogramista T.D, Jana Želibská

Végül nem lesz vége. Neoavantgárd és kortárs művészek a pozsonyi Art Fond Gyűjteményéből, kurátorok: Katarína Bajcurová és Lucia Gregorová Stach, Ludwig Múzeum, Budapest, 2026. április 24. – szeptember 20.

Borítókép: Jozef Jankovič, Medzipriestor, 2000, a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum jóvoltából

---

^[1] Francia eredetű kifejezés, melynek jelentése „a nemesség kötelez”, átvitt értelemben pedig „a név kötelez”. A 18. században a nemesi ranghoz kapcsolódó társadalmi és erkölcsi kötelességre utal: arra az elvárásra, hogy a kiváltságos helyzetben lévő személy nemes és példamutató módon viselkedjen. A kifejezés ma a társadalmi státuszból fakadó viselkedési kötelezettséget jelöli.

^[2] A „ három T” elve a Kádár-korszak kultúrpolitikájának „termékeként” jött létre, amely elsősorban Aczél György kultúrpolitikus nevéhez köthető. Ennek alapján a művészeket és alkotásaikat három kategóriába sorolták: támogatott, tűrt és tiltott.